Nikolaj Arcel filmje talán lehetne egy a számtalan nagy költségvetésű, a jó és rossz harcáról, a hosszas, áldozatokkal járó küzdelemről szóló film, ha nem a dél-jütlandi lápban játszódna az 1700-as évek második felében, ahol egy kertész és katona Ludvig Kahlen (Mads Mikkelsen) élhetővé, termővé akarja tenni a területet egy kolónia számára.
Ebben az alaphelyzetben az egész ókor utáni Európa története benne van. ” Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet.” -áll Mózes első könyvében. És valóban ez történt az elmúlt 1500 évben. Lecsapolták a mocsarakat, átmozgatták, felásták, feljavították a terméketlen talajokat, a sívó homokot gyümölcsfákkal, szőlőtőkékkel kötötték meg. Szabályozták a folyókat, lecsökkentve az árteret, és az így nyert földterületet szintén művelésre fogták. Máshol „csak” kiirtották az erdőt, vagy az altalaj növényeit, számtalan állattól megvonva így az életteret, felborítva az ökológiai egyensúlyt, ami sokáig nem számított.
Mindezt nem csupán azért tették, hogy a földesúr vagy a király még több adót, bérleti díjat szedhessen, illetve a termővé tett föld a kolóniák létesítőjének biztos jövedelmet biztosítson, hanem azért is, hogy az egyre népesebb Európában minél több embernek jusson föld és kenyér.
De a néző jól tudja, hogy már nemigen van mit meghódítani ezen a bolygón,inkább óvni kell a természetet, és ez is egy fontos dimenziót ad a filmben felvetődő egzisztenciális kérdéseknek.
Ludvig (von) Kahlen kapitány (1700 körül-1774) valóságos történelmi figura volt, nyolc évig tartó megfeszített munkája helyszínén emlékkövet is emelt az utókor. Történetét Ida Jessen regényben dolgozta fel, ebből írta A fattyú című dán történelmi film film forgatókönyvét a rendező és az Oscar-díjas Thomas Jensen.
Élet a lápon – Amanda Collin (Ann Barbara), Gustav Lindh (Anton) és Mads Mikkelsen (Ludvig Kahlen)
Fotó: Vertigo
Mert Kahlen kapitány fattyú volt, és az ő korában a földesurak balkézről született gyermekeiket felcseperedvén bejuttatták a hadseregbe. Neki, aki egy cselédtől és egy főnemestől született, szintén ez a sors jutott Nyugdíjazásáig a kapitányi rangot érte el. A király miniszterei értéktelennek tartják, mint fattyút, akikből van épp elég, és nevetségesnek, mint kopott egyenruhájában feszítő katonát. Minél őszintébb és hitelesebb, annál inkább gúnyolják.
Korábban kertész volt, a hadseregben pedig földmérőként tevékenykedett, így jó előképzettséggel fogott bele a dél-jütlandi láp kolóniává alakításának tervébe. Előtte már többen is belebuktak a kísérletbe, amelyet a dán király, V. Frigyes szorgalmazott, de Kahlen kapitány még arra is vállalkozott, hogy kezdetben szerény nyugdíjából fogjon neki a gigászi vállalkozásnak.
A láp szomszédságában élő földesúr, Frederik de Schinkel ( Simon Bennebjerg) , akinek az apja hasonlóképpen lett gazdag főnemes, mint ahogy Kahlen próbálkozik, már rég szemet vetett a lápra, azt gondolta, úgysem tudja senki megművelni, vagy ha mégis, azt szép szóval, vesztegetéssel, fenyegetéssel vagy vérontással eltakarítja az útjából, és megveszi a királytól a területet.
A király nagyon-nagyon messze van, amikor Schinkel támad, sőt V. Frigyes sokáig nem is tud semmit Kahlenről, mivel a miniszterei hallgatnak róla. De Kahlen, az egykori katona, meg tudja védeni azt, ami az övé.
Schinkel igazi velejéig romlott főgonosz, némiképp – természetében, látványában – a Trónok harca Theon Greyjoy-ának,illetve a Sárkányok háza Daemon Targarienének rokona.
Roppant okosnak hiszi magát, még filozofál is: közli Kahlennel, hogy a világ maga a káosz, és az ember dolga, hogy uralja a káoszt. Vagyis egyedül csak az a helyes, amit ő gondol, és csak az történhet, amit ő akar.
Kínhalállal bünteti szökött bérlőjét, aki nem csak hogy Kahlennek dolgozik, hanem még azt sem hagyja, hogy Schinkel a kedvét töltse a feleségével. Pedig Schinkelnek nem csak a láp földje, hanem minden nő kell, aki a birtokán él.
Amikor Kahlen eredményt ér el a munkájával, végre a király is megismeri, pénzt és telepeseket ad neki, csakhogy a férfi még nehezebb helyzetbe kerül. A kemény munka , a szükség egy – mai kifejezéssel élve – mozaikcsaládot formál köré: a szökött bérlő özvegye, Ann Barbara (Amanda Collin) házvezetőnőből feleséggé, társsá válik, az erdei cigánytáborból menekülő kislány (Melina Hagberg) lesz a gyermekük. De a kolónia érkezésével Kahlennek már nem csak Schinkel miatt kell szenvednie, hanem a telepesek is nehéz döntés elé állítják.
Kahlennek választania kell két nő között: Mads Mikkelsen (Ludvig Kahlen) és Kristine Kujath Thorp (Edel)
Fotó: Vertigo
Kahlen szeme előtt az a cél lebeg, hogy szolgálatáért cserébe nemességet kaphat, saját cselédei, jobbágyai lesznek, és állandó éves jövedelemből élhet, sőt a felemelkedés és a szerelem is összekapcsolódhat egy ponton: Schinkel kastélyában ugyanis megismeri a földesúr előkelő norvég unokatestvérét, aki a kezét Kahlennek ígéri, ha az megkapja a nemesi címet. De ahogy telnek-múlnak a hónapok, a közös erőfeszítés, a közös cél a szolgaságból szökött özvegyasszonyhoz hozza közelebb a férfit, akinek hamarosan választania kell a két nő között.
A film végére pedig ott a kérdés a nézőben: mit ér, ha sikerül a foggal-körömmel kiharcolt cél, de azok,akik társul szegődtek az úton mellénk, akiket ismerünk, szeretünk, nem maradhatnak velünk, mert ellenük döntöttünk, amikor dönteni kellett. Akkor hát mi legyen?
Kahlen határoz, de az már egy másik történet, amit persze szintén jó lenne megnézni.
A fattyú úgy szép történelmi film, hogy nincs benne maszatolás, hazugság, fölös általánosítás, az alkotók igyekeznek érzékletesen és attraktívan ábrázolni a nagyjából 270 éve játszódó történetet, de mégis a ma emberét megszólítani a képek, mozdulatok, gondolatok és érzelmek nyelvén.
Gyönyörű képsorokon pazar enteriőröket, csodás tájképeket, gyönyörű jelmezeket látunk, a pompásan megírt szerepekben Mads Mikkelsen mellett Amanda Collin és Melina Hagberg is nagyot alakít.
A fattyú – (Bastarden) – 2023
Dán történelmi film – 122 perc
Rendező: Nikolaj Arcel
9/10
