– Tajvan választott, méghozzá elég furcsán: egy Peking által szeparatistának tarott elnököt ugyanakkor többségükben Kína-barátnak mondott, kuomintangos és néppárti képviselőket. A kampány során szó volt függetlenségről, megszállásról, egymásnak feszült Kína és az Egyesült Államok… Most, hogy túl vagyunk az egészen, mit gondol, mennyire veszélyes a helyzet?
– Mint tudjuk, a választáson ugyanannak a pártnak, a DPP-nek a jelöltje nyert, amely az elmúlt két ciklusban is az elnököt adta. Ennyiben nem történt éles váltás, de úgy gondolom, hogy a helyzet mégsem változatlan. Geopolitikai értelemben a Tajvani-szorosnál a feszültség inkább fokozódni fog. Ennek több oka van. Az első a tajvani identitás változása, amely hosszú távon a függetlenség irányába nyomja a szigetet már egy jó ideje. A másik oldalon, a kínai oldalról pedig, ezt elfogadhatatlannak tartják. Nagyon nem akarják elengedni a szigetet, és retorikai szinten mindenképpen egyre harciasabb a vezetés.
– Nem igazán ismerjük Magyarországon a tajvani rendszert. Mennyire van jelentősége annak, hogy ellenkező táborból került ki az új elnök, Laj Csing-te és a képviselőházi többség?
– Ennek természetesen van jelentősége, hiszen a kormányalakítás és a politikáknak a végrehajtása során az új elnök kompromisszumokra fog kényszerülni. Viszont Laj Csing-te attitűdje, személyisége révén a kevésbé kompromisszumképes politikusok közé tartozik. A Kuomintang és különösen a Néppárt a párbeszédre és egy sor kérdésben a megegyezésre törekszik Pekinggel. Az új elnök azonban, egyelőre úgy tűnik, nem riad vissza a konfrontációtól.
– A nemzetközi közösség legnagyobb része, beleértve az Egyesült Államokat és az Európai Uniót is, elismeri és nem vitatja az egy Kína-elvet. Úgy gondolja, hogy e tekintetben változás lesz?
– Itt mindenképpen érdemes kiemelni az úgynevezett 1992-es konszenzust. Ez azt jelentette, hogy mindkét fél elismeri az egy Kína-elvet, és egyikük sem feszegeti azt, hogy ez mit is jelent tulajdonképpen. Caj Jing-ven, az előző elnök, aki mindkét ciklusát kitöltötte, volt az első, aki a megválasztásakor és később sem volt hajlandó megerősíteni a ’92-es konszenzust. Ez egy hatalmas nagy változás, és az utódjának is ez a hozzáállása, de egyértelmű szakításra rövid távon nem számítok.
– Sokan úgy vélik, hogy Kína gazdasági okokból, a chipgyártás miatt előbb-utóbb kénytelen lesz megkísérelni Tajvan bekebelezését. Ám a jelen állapot mellett – vagy annak dacára – is egyre gyorsabban dolgozza le a technológiai hátrányát, bizonyos területeken pedig már meg is előzte a Nyugatot.
– Az az érdekes, hogy a félvezetőiparnak a stratégiai jelentősége nem azért nőtt meg, mert valaki előállt egy forradalmi újdonsággal – a chipgyártás 10-15 évvel ezelőtt is ugyanilyen fontos volt. Az, ami megváltozott, az az Egyesült Államok a Kínához való viszonya. Ez Trump kereskedelmi háborújával kezdődött, majd technológiai háborúvá alakult. Korábban a kínaiak megvettek mindent, amire szükségük volt. Most, hogy a hozzáférésük korlátozott, a kínai gazdaságfejlesztés, gazdaságstratégia szempontjából felértékelődött a belföldi kutatás-fejlesztés és a gyártás. Tehát ironikus módon az amerikaiak intézkedései nem fékezték, hanem lendületet adtak Kínának ebből a szempontból.
– Ennek ellenére Peking nem fog lemondani arról, hogy így vagy úgy, de egyesítse az országot, igaz?
– Az egyesítésről nem fog lemondani a kínai vezetés, ez ugyanis többről szól, mint Tajvanról. Ha elengednék, azzal veszélyes precedenst teremtenének. Megtörne az ország egysége, és ha egy régió elszakadhat, akkor mi tartana vissza más régiókat attól, hogy esetleg megpróbálja követni? Azt egyébként érdemes hangsúlyozni, hogy sem az Egyesült Államok, sem általában a Nyugat nem kérdőjelezi meg az egy Kína-elvet.
– Már érintettük ezt a témát, de még egyszer visszatérnék rá: elképzelhetőnek tartja, hogy belátható időn – mondjuk egy-két éven – belül háborúba sodródik a „két Kína”?
– Ahogy korábban mondtam, a Tajvani-szorosban a feszültség egyértelműen fokozódni fog, de legalább a jelenlegi szintje felmarad. Nem nagyon szeretnék bekerülni azon Ukrajna-szakértők körébe, akik egy nappal, két nappal a háború előtt határozottan azt jósolták, hogy nem lesz összeütközés, de azért érdemes hozzátenni, hogy a kínai külpolitikának az erőszakos eszközök valóban nem hagyományos eszközei. Ha visszatekintünk, az elmúlt száz évben nem nagyon fordult elő olyan, hogy a kínai hadsereg agresszív módon megszállt volna egy térséget. Tehát az inváziós forgatókönyv egy kicsikét a nyugati gondolkodás rávetítése a kínai viselkedésre.
– Tehát első sorban a puha eszközöké, a gazdasági és diplomáciai megoldásoké lesz a főszerep és nem a fegyvereké?
– Így van, és itt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az a fajta politika, amelyet 2016-ban elkezdett az előző tajvani elnök, többé-kevésbé sikertelen volt. Igaz ugyan, hogy néhány tajvani vállalatot sikerült eltéríteni a szárazföldi kínai befektetésektől, de az alapvető kitettség, a Kínától való függés, gazdasági értelemben nem változott: 2016-ban 40 százalékos volt a szárazföld részesedése a tajvani exportból – ma 38, tehát minimális volt a csökkenés.
