1549. január 16-ának éjjelén a westminsteri királyi palota csendjét riadt kutyaugatás törte meg az ifjú király lakosztálya előtt.
Sir Michael Stanhope, a király vigyázója erre felébredt, és azonnal az uralkodó ajtajához sietett. Itt vérbe fagyva találta meg a király kutyáját, és azonnal kiabálni kezdett: „Segítség! Gyilkosság!”
A környező szobákból mindenki Stanhope segítségére sietett, a kedélyek azonban némileg megnyugodtak, amikor az uralkodót – a 11 éves VI. Eduárdot – biztonságban találták saját ágyában.
Bárki is ölte meg a hű ebet, bizonyára elmenekült a fennforgás közepette. A bizonyítékok mindazonáltal a király egyik nagybátyja, Thomas Seymour felé mutattak.
Miután VIII. Henrik 1547 januárjában elhunyt, a hatalmat a fiúgyermek idősebb nagybátyja, Edward Seymour ragadta magához: egyszerre tette meg magát Somerset hercegévé és a királyság lordprotektorává az új király nagykorúságáig.
A lordprotektor nem kívánta megosztani hatalmát öccsével, Thomasszal, akit a hajdani király sem kedvelt túlzottan. A fivérek közötti viszony tovább romlott azonban, amikor Thomas feleségül vette VIII. Henrik özvegyét, Katherine Parrt.
A fiatalabbik Seymour fivér egy ideig még reménykedett abban, hogy megteszik az ifjú király gyámjává, erre azonban egyre kevesebb esély látszott.
1547 elején még jól alakult a sorsa: kinevezték lord nagyadmirálissá, azaz a haditengerészet vezetőjévé. Csalódnia kellett azonban nem sokkal később, amikor az év nyarán a lordprotektor Skócia elleni hadjáratán nem őt, hanem Lord Clintont bízták meg az angol hajóhad vezetésével (a hadjárat oka egyébként az volt, hogy a szintén gyermek Mária skót királynőt gyámjai nem akarták VI. Eduárdhoz feleségül adni).
Közel a királyhoz.
Thomas Seymour Londonban maradt, miközben bátyja sikerrel hadakozott északon, az Edinburghtól keletre fekvő Pinkie-nél győzelmet aratva a skótok felett 1547. szeptember 10-én. Mindazonáltal bátyja távollétében jóval könnyebb volt az uralkodó közelébe férkőznie, amelyet igyekezett maximálisan ki is használni.
Egy napon Thomas királyi unokaöccsével ült az asztalnál, és azt mondta neki: a lordprotektor nem fogja tudni ráerőltetni akaratát a skótokra súlyos emberveszteség vagy akár saját életének elvesztése nélkül, emiatt pedig nyilvánvaló, hogy a hadjáratra fordított pénzmennyiség kárba veszett.
Ez igen érzékenyen érintette az ifjú uralkodót, aki – bármennyire is igyekezett őt Edward Seymour elszigetelni az ilyesfajta pletykáktól – tisztában volt azzal, hogy a szóbeszédek szerint nagybátyja sikkaszt a kincstárból, valamint szabadon használja és osztogatja VIII. Henrik birtokait.
Thomas unokaöccse szemére vetette, hogy „túl félénk” saját ügyeinek intézésében, és erélyesebben kellene felszólalnia másik nagybátyjával szemben, „hogy uralkodjék, ahogy más királyok is teszik”. VI. Eduárd erre azt válaszolta, „nem szűkölködöm semmiben, mert igen jól élek”, belül azonban igenis szívére vette Thomas szavait.
Amikor Thomas ismét meglátogatta szeptemberben, már azt mondta a gyermekkirálynak: „Át kell venned magad az uralmat, ugyanis éppoly alkalmas lennél, mint más királyok, és így adhatsz is valamit az embereidnek, mert nagybátyád öreg, és bízom benne, nem él már sokáig.” A király erre így válaszolt: „Jobb is lenne, ha meghalna.”
Az ifjú uralkodó sem táplált sok szeretetet gyámja iránt. Thomas azt is mondta neki: „Most is csupán kolduskirály vagy”, arra utalva, hogy még kártyázni vagy szolgáit megjutalmazni sem állt rendelkezésére pénz.
Thomas felajánlotta, hogy ellátja őt a mindennapi élethez szükséges összegekkel, cserébe Eduárd biztosította Thomast, hogy örömmel vállal „titkos intézkedéseket” annak érdekében, hogy átvehesse bátyja helyét a kiskorú király védelmében.
Leplezetlen szervezkedés.
Somerset hercegének távolléte gyakorlatilag öccse karjaiba vetette az ifjú királyt, Thomas pedig a lehető legnagyobb mértékben ki akarta használni helyzetét.
Éjt nappallá téve vizsgálta át az udvari feljegyzéseket, precedensek után kutatva a király gyámja, illetve a lordprotektor leváltásának esetére, és támogatók gyűjtésébe is kezdett az udvarban.
Képtelen volt azonban tevékenységét titokban tartani: Edward Seymour hamar értesült az ellene folyó cselszövésről, és az ígéretes hadjáratot félbehagyva visszasietett Angliába.
Az udvarba érve a lordprotektor újra megszilárdította uralmát, és eltiltotta öccsét a királlyal való érintkezéstől. Utóbbi intézkedésnek igen csekély hatása volt csupán, mivel Thomas jó viszonyt ápolt a király környezetének számos tagjával, akiken keresztül fenntarthatták kapcsolatukat az elkövetkező hónapok során.
A Seymour fivérek viszonya tovább romlott, miután a volt királyné, Katherine Parr 1548. szeptember 5-én gyermekágyi lázban életét vesztette.
Habár ő is olyannyira gyűlölte a lordprotektort, hogy egy alkalommal azzal fenyegette, hogy megharapja, az addigi időszakban többször visszatartotta férjét az elhamarkodott lépésektől bátyja ellen. Halálával megszűnt minden gát Thomas Seymour útjában, ő pedig rohant előre a vesztébe.
A „szűz királynő” udvarlója?
VIII. Henrik kisebbik lánya, Erzsébet (a későbbi I. Erzsébet királynő) eredetileg Katherine és Thomas házában élt édesapja halálát követően, mivel rendkívül jó viszonyt ápolt mostohaanyjával.
Rövidesen azonban átkerült Sir Anthony Denny háztartásába, sokak szerint azután, hogy a volt királyné rajtakapta férjét, amint átölelte a fiatal hercegnőt.
Thomas Seymour kétségtelenül érdeklődött a hercegnő iránt – mielőtt elvette volna a volt királynét, sokat találkozott Erzsébettel, és sokak szerint egyértelműen udvarolt neki.
Katherine Parr halálával ismét Thomas Seymour lett – Erzsébet nevelőnője, Katherine Ashley szavaival – „a legnemesebb agglegény széles e vidéken”.
Nem telt el sok idő, és Thomas Parry – Erzsébet pénztárnoka – már titokban rendszeres találkozókat tartott Thomas Seymourral. Valóban úgy tűnt tehát, Erzsébet komolyan fontolóra vette a házasságot a király fiatalabbik nagybátyjával.
E tárgyalásokkal párhuzamosan Thomas továbbra is azon munkálkodott, hogy aláássa bátyja pozícióját. Több hónapon át kísérelt meg Londonon kívül szövetségesekre lelni, az ország számos vidékének fontos elöljáróival találkozott.
1548 októberében már arról értesítette egyik legközelebbi szövetségesét, Sir William Sharingtont, hogy egy akár 10 000 fős sereget is fel tudna már állítani.
Felbomló összeesküvés
Sharington maga is igen hasznos barát volt: a bristoli pénzverde alkincstárnokaként már 1548 tavasza óta hamisított ezüstshillingeket, amelyek saját aláírásával, ám VIII. Henrik arcképével voltak ellátva.
1548 őszén Thomas Seymour tehát arról érdeklődött, mennyibe kerülne 10 000 embert fegyverben tartani egy hónapon át. A választ hallva így szólt: „Isten hitére, Sharington, ha lenne 10 000 fontunk készpénzben, az jó lenne… Te nem tudnál ennyi pénzt előállítani?”
A pénzverő elismerte, hogy lehetséges, és munkához látott. Thomas Seymour eközben elkezdte ellátmánnyal feltölteni Holt várát a Dee folyó egyik fontos átkelőhelyénél, amely a Dél-Walesbe vezető utat biztosította.
Thomas ezt követően 1548–49 telén rendszeres látogatója volt a király lakosztályának. Itt tartózkodott 1549. január 6-án is, jókedvűen csevegve a királyt felügyelőkkel, mit sem sejtve arról, hogy a lordprotektor emberei aznap kutatták át a bristoli pénzverdét.
Habár Sharington néhány nappal későbbi letartóztatása kívülről úgy tűnhetett, nem rázta meg túlzottan, Thomas nagyon is jól tudta, mit jelent ez saját cselszövésére nézve.
Sharington letartóztatásának éjjelén John Fowler, aki Thomas Seymour fő kapcsolata volt a király belső körében, riadtan érkezett hozzá, mondván: „Teljességgel tönkremegyek!” Thomas magában ekkor eldöntötte, továbbmegy tervével.
Január 10-étől kezdve Dorset őrgrófját és Huntington earljét esténként saját lakosztályára hívta a Seymour Place-en. A beszélgetések semmitmondók voltak, azonban minden ilyen esti találkozó hirtelen ért véget: Seymour egyedül indult el a westminsteri palotába, ahol rendre igen gyanúsan viselkedett.
Miután a palotába ért, csendben a kamrába lopózott, ahol az udvar számára fenntartott szeszt tárolták. Itt töltött magának egy italt, majd egyedül várakozott, amíg meg nem érkezett John Fowler.
Thomas minden alkalommal ugyanazt kérdezte tőle: mondott-e valamit őróla a király? „Semmi jót” – válaszolta rendszerint Fowler. Thomas Seymour ettől elkeseredett, majd hangosan ábrándozott, bárcsak a király öt vagy hat évvel idősebb lenne.
E találkozók végén a király fiatalabbik nagybátyja Fowler lelkére kötötte, értesítse őt, „amint a király felkelt”. Fowler ezt meg is tette minden reggel.
Hiú ábrándok
Nappal Seymour továbbra is bejárt a parlament üléseire, különös viselkedése azonban egyre többeknek feltűnt. Fowler egyik találkozásukkor arról tájékoztatta, a lordprotektor megparancsolta, hogy a királyt a továbbiakban biztonságban zárják el lakosztályán éjszakára.
Thomas azt kérdezte Fowlertől, milyen okból született ez a döntés, a férfi azonban nem tudott biztosat mondani. Thomas egyetértve így szólt: „Én sem. Tán attól fél, valaki elviszi tőle a királyt? Ha azt hiszi, én próbálkozom ilyesmivel, arra jó ideig várhat.”
Aligha volt azonban alaptalan az aggodalom, ahogy maga Fowler is utóbb felfedte: Thomas Seymour egy alkalommal megjegyezte neki, „csekély társaság veszi körbe a királyt”, majd azt is mondta, „az ember most akár el is rabolhatná a királyt, mivel többen jönnének velem, mint ahányan rajta kívül vannak a házban.”
Ez esetben természetesen Seymour elérte volna áhított célját: ő gyakorolna felügyeletet az uralkodó személye felett.
Január 16-án egy szolga arról értesítette Thomast, hogy Rutland earlje, akit addig a szövetségesének tartott, tanúvallomást tett ellene a királyi tanács előtt. Ennek hallatán arra kezdett gyanakodni (saját későbbi bevallása szerint „sokféle feltételezés alapján”), hogy a tanács le akarja tartóztatni.
Aznap este sógora, Northampton őrgrófja igen feldúlt állapotban talált Seymourra, miközben éppen a nap eseményeit sorolta hangosan újra.
Miután elküldte Northamptont, Thomas még az este folyamán az udvarba érkezett. Itt a király őreivel beszélt, és különféle feladatok ürügyén elküldte őket, kompromittálva az uralkodó védelmét.
Ezután egy kulccsal, amelyet az ifjú uralkodó egyik kamarásától szerzett, bejutott a király hálótermével szomszédos helyiségbe.
Ezzel felébresztette a kisméretű ebet, amely egyébként rendszerint a király ágyánál aludt, és „leghűbb őrzője volt”. A pánikba esett Thomas tőrével leszúrta az állatot, majd hazatért a Seymour Place-re.
Másnap Thomas Seymourt letartóztatták, és a Towerbe zárták. Végül azzal vádolták meg, hogy „megpróbálta elültetni Őfelsége fejében a gondolatot, miszerint magának kellene átvennie saját ügyeinek irányítását és intézését.”
Vajon a korábbi esti látogatásai során Seymour VI. Eduárddal is találkozott, és együtt tervelték ki az uralkodó „elrablását”? Kézenfekvőnek tűnik, hogy a hálóterem kulcsát Eduárd parancsára adták át neki, mivel a király egyetlen szolgálóját sem vádolták meg ennek elkövetésével.
A Towerben a megtört Seymour az alábbi verssorokat költötte: „Megfeledkezni Istenről, hogy egy királyt szeressek / volt eddig a rám sújtó bot, vagy más semmi.” Ártatlansága melletti érvelését is arra alapozta, hogy a király teljes bizalmát és jóváhagyását élvezte mindenben. Hogyan lehetne árulás a király parancsa szerint cselekedni?
Thomas Seymour vélhetően úgy számolt, a király „elrablása” után a Londonból kifelé vezető úton Hatfieldnél felszedik Erzsébet hercegnőt is, majd Holt várában hárman megvárják a lordprotektor bukását. Ezután Thomas – immár a király sógoraként – elfoglalhatja méltó helyét az állam irányításában.
VI. Eduárd azonban meghiúsította saját elrablását azzal, hogy kedvenc kutyáját a szomszédos szobába helyezte. 1549. március 20-án Thomas Seymour e hibából kifolyólag fejét vesztette.
