Az Európai Gazdasági Közösség 1957-es megalapításakor (Római Szerződés), de még az Európai Konvent 2002-2003-as tanácskozásai során is Európa vezetői Európát egy önálló világgazdasági és világpolitikai egységként képzelték el. Az elmúlt másfél évtizedben azonban szinte viharos gyorsasággal az Európai Unió egy olyan változáson ment keresztül, hogy cselekvésében – saját érdekeivel szöges ellentétben – teljesen alárendelődött egy euroatlanti elit (háttérhatalom, mélyállam) hatalmi törekvéseinek. Az uniós vezetők egyértelműen ezt a háttérhatalmat szolgálják, és ennek megfelelően cselekszik a tagállami vezetők túlnyomó többsége és csak elvétve találni olyan nemzetállami vezetőket, akik – dacolva az éles kritikákkal és fenyegetésekkel – ezzel az alávetettséggel szembe akarnak és mernek szállni.
Amennyire az én geopolitikai ismereteim terjednek, Európára az első geopolitikai koncepciót Rudolf Kjellén (1864–1922) svéd földrajztudós fogalmazta meg, aki úgy gondolta, hogy gazdasági ereje miatt Németország az a tengely, amely köré Európa többi országát szervezni lehetne. Ezt követte Karl Haushofer (1869–1946) német földrajztudós elgondolása, aki úgy látta, hogy Németország európai térbeli és kulturális középhelyzete az országot a nyugati tengeri hatalmak – Anglia, Franciaország és így, perspektivikusan az Egyesült Államok – természetes ellenfelévé tette. Haushofer Németország népe és kultúrája önazonosítását az ázsiai hagyomány nyugati folytatásaként fogta fel és a két kontinentális hatalom, Oroszország és Németország közös civilizációs erőfeszítéseit vizionálta, amelyeknek egy új eurázsiai rendet kell létrehozniuk, amely képes arra, hogy a Meckinder-féle Világsziget kontinentális terét teljesen kivonja a tengeri hatalmak befolyása alól. Haushofer a német életteret nem az orosz területek gyarmatosításával, hanem a hatalmas lakatlan ázsiai területek fejlesztésével és a kelet-európai területek újjászervezésével kívánta bővíteni. E nézetei azonban nem illettek bele Hitler fajelméletébe, fiát a Hitler-ellenes merényletben való részvétel vádjával 1944-ben kivégezték, ő maga 1946-ban öngyilkos lett.
A második világháború után az európai önállóság gondolata a franciáknál – mint az egyedüli győztes kontinentális hatalomnál – maradt fenn, aminek máig emlegetett és aktuális szimbóluma de Gaulle elhíresült mondása, hogy Európa az Urálig tart.
A kontinentális Európával szembeni geopolitikai elgondolásokat leginkább Alfred Mahanhoz lehet kötni (1840–1914), aki az amerikai haditengerészet tisztje volt, és akinek az volt a véleménye, hogy a külpolitika fő eszköze a kereskedelem, a kereskedelmi utak biztosításának legfőbb módja pedig a tengeri hatalom kiépítése. Tőle származik az anakonda elv, vagyis az, hogy a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni azokat a part menti területekhez való hozzáféréstől. Ha ma ránézünk az amerikai katonai támaszpontok térképére, ez az elv tökéletesen érvényesül.
A mai geopolitikai helyzet és az orosz-ukrán háború is leginkább Halford Mackinder (1861–1947) skót származású egyetemi tanár nézeteiből vezethető le. Mackinder szerint egy nemzet számára a legelőnyösebb, ha egy földrajzi terület közepén fekszik. E gondolat mentén a földgolyót koncentrikus körök hierarchikus rendszerére bontotta. A középen van a „történelem földrajzi tengelye”, melynek közepén fekszik a Szívföld (Heartland) amely, a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az Északi-sarkvidékig húzódik. Mackinder a „történelem földrajzi tengelyének” stratégiai prioritást tulajdonított, elhíresült, sokszor idézett megfogalmazásában: „Aki Kelet-Európát uralja, az uralja a Szívföldet, aki uralja a Szívföldet, az uralja a Világszigetet, aki uralja a Világszigetet, az uralja a világot.”. Úgy vélte, hogy az angolszász geopolitika fő feladata, hogy megakadályozza egy stratégiai kontinentális szövetség kialakulását a „történelem földrajzi tengelye” körül. Ezért a tengeri hatalmak stratégiája az kell legyen, hogy minél több part menti területet szakítsanak el a szívföldtől, és azokat a tengeri civilizáció befolyása alá helyezzék.
Ukrajnában ma a Szívföld birtoklásáért folyik a harc, de érdeke-e Európának, hogy az a tengeri hatalmak uralma alá kerüljön? Nyilvánvalóan nem! Európának az lett volna az érdeke, de ma is az, hogy ahogyan a második világháború után létrejött egy francia-német kiegyezésen alapuló gazdasági közösség, ezt a Szovjetunió összeomlása után ki kellett volna egészíteni egy francia-német-orosz gazdasági tengellyel. Az együttműködésre minta lehetett volna a Római Szerződés, ami nem egy föderális államról, hanem, mint ahogy a neve is mutatta, egy a kölcsönös érdekeket figyelembe vevő gazdasági együttműködésről szólt, vagy a valamikor Kína és India között létrejött megállapodás a békés együttélés öt alapelvéről.
Egy francia-német-orosz együttműködés stabilizálhatta volna a Szovjetunió utáni Európát, mint ahogy a francia-német kiegyezés hosszú ideig stabilizálta Nyugat-Európát. Hogy ez miért nem így történt, annak okát én elsősorban Európa egyre gyengébb kvalitású vezetőiben és ezzel egyidejűleg romboló ideológiák terjedésében és a pénzhatalom nemzetállamok fölé kerekedésében látom. Az orosz-ukrán háború és ez által Oroszország leválasztása Nyugat-Európáról elkerülhető lett volna, ha a 2008-as bukaresti NATO csúcson nem kínálják fel Ukrajnának a NATO tagságot. Ukrajna meghívása ellen volt az Európai Gazdasági Közösség összes alapító állama, de még Magyarország is (méghozzá Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt). Végül azonban Angela Merkel és Nicolas Sarkozy az angolszász (plusz lengyel-balti) nyomásra, alapvető nemzeti érdekeik, és az európai érdekek ellenére beadta a derekát és szabad utat adott a „tengeri hatalmak” „Szívföldre” történő behatolásának, amelyet azután a 2014-es majdani puccs és az ismert események követtek. Tegyük még hozzá, hogy az ukrán lakosság kétharmada ellenezte a NATO-tagságot, és megvásárolt politikusainak (Victoria Nuland 5 milliárdja) legfőbb gondja e tekintetben az volt, hogy az ellenkező lakosságot hogyan lehetne meggyőzni a NATO-tagság üdvös voltáról.
Angela Merkel még három esetben cselekedett a német és európai érdekek ellen, hogy politikai hatalmát stabilizálja, illetve hogy megfeleljen a felsőbb hatalom sajtójának. Az egyik a német atomerőművek bezárásának elrendelése volt 2011-ben, miután a fukusimai atombaleset utáni zöld tüntetések veszélyeztették pártja baden-wuerttembergi tartományi választási sikerességét. A másik, amikor 2015-ben szabad folyást engedett a tömeges, illegális bevándorlásnak, a harmadik pedig (ugyancsak 2015-ben), amikor jelentős szerepet játszott a párizsi klímaegyezmény elfogadásában. Mint fizikusnak tisztában kellett lennie azzal, hogy az atomerőműveket nem lehet szél- és naperőművekkel helyettesíteni (ez egy egyszerű számítással bizonyítható), mint kancellárnak tisztában kellett lennie, hogy a bevándorlók nem illeszthetők be a német társadalomba (maga mondta korábban), és megint csak, mint fizikusnak, tisztában kellett lennie azzal, hogy a szén-dioxid klímahatása tudományosan nem bizonyított, az egész egy politikai humbug.
Az egész Unió hanyatlását nem akarom egyedül Angela Merkel nyakába varrni, de kétségtelen, hogy az említett események fogják képezni azt az időbeli határvonalat, amikor a majd száz év múlva élő történészek szétválasztják Európa második világháború utáni felemelkedését, az azt követő eljelentéktelenedésétől, a háttérhatalom provinciájává válásától.
De még nem 2124-et írunk, még lehetőségünk van a történelem menetének megváltoztatására, és ezt akkor tudjuk megtenni, ha felismerjük és minél szélesebb körben tudatosítjuk, hogy mi Európa valódi érdeke.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
