Hát, ezt is megéltük!
Néhány napja Novák Katalin erdélyi magánlátogatása miatt háborogtak a román közélet szereplői, megpróbálva azt sugallni, hogy mindez a magyar revizionizmus intő jele, amire csattanósabb válasz nem is érkezhetett volna Robert Fico szlovák miniszterelnök budapesti látogatásánál, ahol Orbán Viktorral úgy összeborult a szlovák kormányfő, mintha a magyar revizionizmus rémével nem riogatták volna korábban a szlovákokat, és megbonthatatlan ezeréves barátság kötné össze a két országot.
De így van jól!
A találkozót követően mindkét kormányfő alapvetően a nagy egymásra találás öröméről beszélt, azt hangsúlyozta, ami összeköt, és nem azt, ami elválaszt. Első hallásra talán túl optimistának is tűnhet a nyilatkoztuk, hiszen minden felhő még nem tűnt el az égről – a felvidéki magyarok kettős állampolgárságának a korlátozása továbbra is fájó, formálisan a Benes-dekrétumok is érvényben vannak –, de azt is érdemes felidézni, hogy nem is olyan régen Szerbiával hasonló módon indult a megbékélés, azóta pedig a régi keserves sérelmek hánytorgatása helyett az összefogás vált meghatározóvá.
Ki gondolta volna, akárcsak néhány éve is, hogy a szlovák miniszterelnök nyilvánosan hitet tesz a magyar nemzeti érdekek védelmében, amelyért még az Európai Unióval is kész bajuszt akasztani, és lándzsát tör a békés szlovák–magyar együttélés érdekében, hogy ez a kérdés soha többé ne legyen a viszályok tárgya, továbbá a legtermészetesebbnek nevezi, hogy országában a nemzeti kisebbségi biztos egy magyar legyen.
Mindez felettébb biztató, de van még teendő Szlovákiában, nem mindenki érzi a két nép közelségét, sőt nagyon is működnek a gyűlölködés szelepei. Decemberben a pozsonyi Nemzeti Stadionban a Slovan–DAC labdarúgó bajnoki mérkőzésen nem csak a pozsonyi ultrák szidták, gyalázták a dunaszerdahelyiek fellépése kapcsán a magyarokat, hanem az egész lelátó nyomdafestéket nem tűrő skandálást rendezett, tán még olyan felhevült tót atyafi is, aki a meccs után már Rajkára ment haza. A botrányt nem csillapította, inkább olajat öntött a tűzre, és leginkább a magyar lelkekbe taposott, hogy Robert Fico kijelentéseit követő napon a szlovák fegyelmi bizottság elmarasztaló ítéletében pirotechnikai eszközök használatáért, vulgáris és nemzetiségellenes rigmusokért súlyosnak nehezen nevezhető háromezer eurós büntetést rótt ki a klubra, szinte megveregetve a soviniszták hátát.
Nevezzük mindezt jóindulattal a régi, rossz beidegződésnek, egy letűnőben lévő korszak reakciójának, amikor terrorelhárítókkal, maszkos rendőrökkel lehetett veretni a magyarokat Pozsonyban vagy Dunaszerdahelyen, önkényesen meg lehetett állítani, majd hazaküldeni a Duna-hídon átsétáló magyar államfőt, az utcán magyarul beszélőket félholtra lehet verni, mint Malina Hedviggel történt. Ha Robert Fico valóban komolyan gondolja a szavait, és nem csupán semmitmondó gesztusként fogalmazott így, akkor fokozatosan legyűrűznek a gondolatok. Nem feltétlenül a szlovák nemzettudatot hibásan értelmezők változnak meg egy csapásra, bár az emberi alkalmazkodóképesség csodákra képes, sokkal inkább a teherré váló személyek tűnnek el a süllyesztőben, helyüket pedig a magasabb céloknak jobban megfelelők lépnek.
Szerbia már láthatóan felismerte, hogy Magyarország többet segíthet, mint amennyit egy téves nemzeti öntudat alapján árthat. Legfeljebb a szélsőségesek érezhetik úgy, hogy a történelmi Magyarország területén, a jelenlegi magyar államhatáron kívül rekedt magyarok nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek számukra. Sokkal inkább a híd szerepét tölthetik be a két ország között, és az ő elűzésük, asszimilálásuk csak veszteség az utódállamok számára. Számszakilag és politikailag is kifejezhető kárt jelentene számukra eltűnésük, hiszen számos magyar turista szívesebben költi ott a pénzét, ahol magyarul beszélnek hozzá, a magyar építészeti emlékekben gyönyörködhet, egy kicsit otthon érezheti magát, és nem rombolni akarja a múlt örökségét, hanem élvezni annak szépségét.
A nyolcvanas években, egy korát megelőző, részben magyar gyökerekkel rendelkező felvidéki szállodaigazgató felismerte az ebben rejlő lehetőségeket. Jóska évről, évre jobban beszélt magyarul, hogy a Szlovák Paradicsom gyöngyszemébe, Imrikfalvára érkező turisták minél kellemesebben érezzék magukat az egyébként állami üdülőben, majd később beutaló nélkül is vissza akarjanak térni. Jóska mindenről gondoskodott, és olyan kuncsaftköre alakult ki, hogy amikor már hivatalosan is vállalkozhatott, azonnal panziót nyitott a szomszédban. Az ő szállása mindig jól ment, miközben az állami üdülő tönkrement és bezárt. Nem valamilyen titkolt nemzeti érzést élt meg, egyszerűen az üzletet látta, de a vendégnek a szívéből is adott egy darabot, függetlenül attól, hogy magyar vagy szlovák, csak nála szálljon meg, sőt azoknak is barátságosan segített, akik nem az ő vendégei voltak, mert ezt látva később azok lettek. A szlovák kormányfő a Jóskákra bizton számíthat, ők nem gyanakodnak a magyarok láttán, hanem a lehetőséget igyekeznek megragadni.
A következő évek majd eldöntik, milyen úton is indult el Robert Ficóval Szlovákia. Pillanatnyilag biztatóak a jelek, amit csak erősít, hogy Brüsszel – nem éppen váratlanul – jogállamisági eljárást tervez a pozsonyi kormány ellen. Nem az autópályás és számos egyéb korrupciótól fuldokló Románia kerül a célkeresztbe, hanem az Orbán Viktorral szövetkező Robert Fico. Talán ezért sem aktuális még Szerbia uniós tagsága, brüsszeli szemmel Alekszandar Vucsics szintén túl jóban van a magyar kormányfővel. Ha Magyarország egykor esküdt ellenségei Orbán Viktor közvetítésével egymásra találnak, akkor Brüsszel nagy bajban lesz. Ezen az úton még Románia sem reménytelen, mert ha az öntudatos nemzet nem akar muszlimmá válni, akkor számukra sem marad más út, mint rendezni a régi sérelmeket.
A szerző vezető szerkesztő
