2024. január 19. péntek. 10:37
Mivel Varsóra és Berlinre kell különösen figyelni mostanában, azt hihetnénk, nagy és jelentékeny változások történnek a két fővárosban. Látszólag így is van. Tuskék tobzódása és a német gazdák vezetésével a németség – távolról sem csak gazdasági indíttatású – lassú ébredezése, úgy tűnik, mindenképpen új fejlemény, azonban jelentem, rájöttem: minden ellenkező látszat dacára ez egyáltalán nem így van. Ami most történik és történni fog lengyel és német földön, valójában az állandóság, a változatlanság vagy legalábbis a tartós, kitartó, jól ismert históriák rendje s módja szerint zajlik. Hála a Fennvalónak.
Pozsonyi Ádám nevű jeles pályatársamnak tavaly az Idő Jel kiadó jóvoltából megjelent egy figyelemre méltó könyve. Áldott berlini fal – ez a címe. A jellegzetes Pozsonyi-féle, magyar mrozeki „csavart”, abszurdoid látásmód szerint voltaképpen és valójában áldanunk kéne és kell is a berlini falat, a vasfüggönyt, az egész nyomorult-szörnyűséges szovjet hódoltsági időszakot, ami a második világháború után rágördült Közép-Európára, s így a mi hazánkra is – mert ennek révén, ezáltal és csakis ennek köszönhetően edződtünk meg igazából, lettünk kellőképpen megacélozottak, felkészültek és ellenállóképesek-egészségesek mindazzal a legújabbkori rémség-özönnel szemben – migránsok, gender-LMBTQ, újbaloldali terror, stb. – ami a végletekig eltunyult-elhülyült Nyugatot immáron a megsemmisülés szélére látszik sodorni. A Szolidaritás időszakának Lengyelországa vagy Milan Kundera Prágája, de még a stréber mintaállam néhai NDK egy-két apróbb villanása is jócskán sejtetni engedi: bennünk – és csak bennünk – találhatnak emberükre a bőszen támadók, légyen szó ilyen vagy amolyan próbálkozásról, direkt vagy indirekt módszerekről, rafinált és még rafináltabb metodikáról. Dörzsöltek vagyunk. Dörzsöltek lettünk. Minden hájjal megkentek, mint a kültelki vagányok boldogult úrfikoromban Szeged Rókus nevű városrészében (is), a Nejlon vagy az ottani Villa Negra nevű műintézetek előtti sarkon álldogálva.
Mi kellő tapasztaltsággal és leleményes készenléttel álldogálunk, igen, áldott légyen a berlini fal és hála néked, brutális szovjet vörös fasizmus. Olyan edzőterem volt, aminek hasznát csak mostanában – és ezután – kezdjük el élvezni. És kihasználni és profitálni – életben maradni és továbbfejlődni – tőle és belőle.
Így hát a varsói több százezres megmozdulás vagy a brandenburgi kapun vad áradatként beözönlő hatalmas mezőgazdasági gép-özön – a változatlanság maga. Megszokott dolog. Így szoktuk. Így szoktuk meg. Ahogy éppen lehetett és amikor valamiképpen lehetett, 1953-ban vagy 1956-ban vagy 1968-ban vagy 1980-81-ben, mindegy. Most is csak azt adjuk, mi lényegünk és lényegtelen, hogy sok tízezres tömegdemonstráció vagy óriási, demonstratív, gépekkel fölerősített felvonulás – ezt kell csinálni és mi ezt is csináljuk. Változatlanul. Igen-igen megnyugtató módon.
Hogy Varsóban Tuskék gazemberségei, Berlinben a migránsoknak például a társadalombiztosítási rendszerben játszott munkásellenes jelenléte miatt (is) tiltakoznak: nekünk olyan, minta levegővétel. Természetes. Tiltakozunk és ellenállunk, amikor kell, amikor muszáj. Tudjuk, miért és mennyire. Sem a német gazdának sem a varsói melósnak nem kell magyarázgatni, felvilágosító kiselőadásokat tartani, eligazítani-terelgetni így vagy amúgy. Semmi szükség rá, teljesen fölösleges. Tudják, tudjuk a dolgunkat. Hosszú-hosszú évtizedek óta, Rögzült.
Annak idején az áldott berlini falnál egyik kedves pécsi kollégámat lefényképeztem. (Természetesen csak a nyugati oldalon lehetett.) A falra – azon túlra, a túloldalra, a keleti oldalra – mutatott át, gunyoros-felháborodott arccal kiáltva: Teee! Hát… ezeknek…?!?
Ennyit érnek, valójában. És a változatlanság dicséretének jegyében – most is az történik, ami jár nekik. Ezeknek.
A szerző író
