A kegyetlen kamaszcár
A legenda szerint III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem fiának, Ivánnak már a születését is baljós előjelek kísérték: miközben a Kremlbe villám hasított, két foggal jött a világra. Apja halála után a kis Iván névleg már hároméves korában az ortodox állam vezetője, moszkvai nagyfejedelem lett. Nyolcéves volt, amikor édesanyja is meghalt, innentől kezdve pedig az orosz nemesek, a bojárok vették kezükbe a fejedelemség irányítását. 17 éves korában azonban Iván megelégelte addigi helyzetét, és – az orosz történelemben elsőként – bizánci rítus szerint minden oroszok cárjává koronáztatta magát.
Mihail Geraszimov, az 1970-ben elhunyt szovjet régész-antropológus az általa kifejlesztett koponyaalapú arcrekonstrukciós technikával számos történelmi híresség, többek között Friedrich Schiller és Timur Lenk kinézetéről adott képet. A Rettegett Ivánról a cár csontváza és koponyája alapján készített szobra egy idős, megtört uralkodót mutat, aki már csak árnyéka egykori önmagának.
Feltehetően ez az uralkodó leghitelesebb ábrázolása, ám több kortársa beszámolt róla, milyen is volt az ereje teljében lévő Rettegett Iván. Ezek a leírások, sajnos, meglehetősen eklektikusak: volt, aki magas, széles vállú emberként emlékezett meg róla, mások vöröses-feketés szakállát vagy nagy, görbe orrát emelték ki. A leírások a külső jegyek részleteiben és az általa keltett benyomás felvázolásában eltérnek, abban viszont megegyeznek, hogy IV. Iván mindannyiuk szerint férfias jelenség volt.
Ha észbeli képességeit tekintjük, a cár kiemelkedett kortársai közül. Több korabeli beszámolóból is kitűnik, hogy gyors észjárású, kiváló szónoki és debattőri képességekkel megáldott ember volt, aki érvelésével képes volt porig alázni vitapartnerét. Uralkodása ennek megfelelően ígéretesen indult. A cár kezdetben államigazgatási reformok sorát vitte végig: megújította a közigazgatást, a bíráskodást, az egyházat és a hadsereget is.
Utóbbi tekintetében a 20 ezer sztrelecből álló első hivatásos hadsereg felállítása jelentett áttörést. Ebben az időszakban a cár külpolitikája is sikeresnek bizonyult. Először a maradék európai tatár államokat, az Asztraháni és a Kazanyi Kánságokat hajtotta fennhatósága alá, az 1580-as években pedig kezdetét vette Szibéria orosz meghódítása. Rettegett Iván ezzel lerakta az orosz gyarmatbirodalom alapjait.
Az első orosz cár államszervezői tehetsége és birodalomépítő ambíciói mellett azonban mentális problémáiról is ismert. Kegyetlensége korán megmutatkozott, amely részben hányattatott gyerekkora negatív élményeiből (a korán árvaságra jutott fiú környezete véres hatalmi küzdelmei közepette nőtt fel), részben az olvasmányaiból leszűrt tanulságokból (korlátlan uralkodói hatalommal bír, ezért bármit megtehet) fakadt. Még csak tizenhárom éves volt, amikor egy lakomán elrendelte, hogy Andrej Sujszkij bojárt kutyákkal tépessék szét a nyílt utcán.
Iván első felesége 1560-ban bekövetkező halálát követően kezdte teljesen elveszíteni önkontrollját. Úgy vélte, Anasztáziát – akivel a források szerint harmonikus házasságban élt – az általa gyerekkora óta gyűlölt bojárok mérgezték meg. A cár idővel már mindenhol bojár-összeesküvést látott. Több kortársa is beszámolt róla, hogy folyamatosan mozgatta a szemét, megfigyelve minden apró részletet, különös tekintettel a ruhák alatt esetleg elrejtett szúró- és vágóeszközökre.
Orgiák és önsanyargatás
Az uralkodó ismert volt egyik pillanatról a másikra bekövetkező szélsőséges kedélyváltozásairól, amelyek paranoiája elhatalmasodásával párhuzamosan egyre nagyobb félelmet keltettek a környezetében. Pszichopatának azonban semmiképp sem nevezhetjük, mivel a dühkitörések mellett a bűntudat által generált önmarcangolás is jellemezte személyiségét. Életében folyamatosan váltakoztak a féktelen orgiákkal, szadista tettekkel fémjelzett, valamint az önsanyargató, bűnbánó vallásossággal jellemezhető időszakok. Ha például böjtölésről volt szó, kevesen voltak olyan állhatatosak, mint a cár.
Iván mindent egyéni törekvéseinek, érdekeinek rendelt alá, amelynek középpontjában, a korban még meglehetős nehézségekbe ütköző, korlátok nélküli uralkodói hatalom megteremtése állt. A keleti despotikus hagyományokból kiindulva úgy vélte, cárként más morális kötelmek vonatkoznak rá, mint az egyszerű emberre.
„Hogy nézne ki, ha a cár odatartja a másik orcáját is, amikor megütik az egyiken? Ez a legtökéletesebb parancsolat, de hogyan tudná a cár kormányozni országát, ha hagyja magát megszégyeníteni?” – kérdezte egy alkalommal Andrej Mihajlovics Kurbszkij hercegtől, egykori hadvezérétől, aki egy adott pillanatban jobbnak látta elhagyni az országot, mielőtt őt is eléri Iván bosszúja. Levelezésük rendkívül fontos forrás a XVI. századi Oroszországról. „Bár emberként bűnös vagyok, cárként igazságos!” − fogalmazta meg egyik levelében életfilozófiáját.
Iván az 1560-as évek közepén az ellenségeivel való leszámolás jegyében két részre, az általa uralt opricsnyinára és a bojárok hatáskörébe tartozó zemscsinára osztotta fel az országot. 5-6 ezer főből álló, félelmetes testőrgárdája folyamatosan rettegésben tartotta a zemscsina lakosságát.
Segítségükkel félreállította vélt vagy valós ellenségeit, akik elsősorban a nemesség és a papság soraiból kerültek ki. Az 1567 és 1570 közötti úgynevezett „tömeges terror” idején már senki sem érezhette magát biztonságban. Moszkvában mindennapossá váltak a cár parancsára, sőt sokszor a jelenlétében elkövetett szadista gyilkosságok.
Iván még mérgezési szándékkal meggyanúsított unokatestvérét, Vlagyimir Andrejevics herceget is arra kényszerítette, hogy feleségével és gyermekeivel együtt előtte igyon mérget. Az uralkodó haragja idővel már nemcsak egyes embereket, hanem városokat is érintett. Ebben már a cár másodszülött, ugyancsak Iván névre keresztelt fiának is komoly szerepe volt. (Az elsőszülött Dmitrij egyévesen hunyt el.)
Novgorod „megbüntetése”
A fiú kegyetlenség tekintetében felvette a versenyt az apjával, merthogy az uralkodó már fiatal korától kezdve magával vitte gyermekét nem csupán a tanácsülésekre, hanem a kínzásokra, sőt az orgiákra is.
Egy Oderborn nevű krónikás azt állította, olyan nagy volt az összhang köztük, hogy még a szeretőiket is kölcsönadták egymásnak. A trónörökös már 15 évesen aktívan kivette részét a lengyelekkel való szövetkezéssel vádolt kereskedővárosban, Novgorodban rendezett mészárlásból.
Iván és fia az opricsnyikok, valamint 1500 sztrelec élén 1570. január 8-án vonult be a városba, de már az odafelé vezető úton is halomra gyilkoltak mindenkit. A városban pribékjeik élén minden képzeletet felülmúló vérengzést rendeztek: anyákat kínoztak meg gyermekeik előtt, nyelveket, orrokat vágtak le, sokakat kiheréltek, másokat tűzön sütöttek meg. Apa és fia majd minden egyes kivégzéssorozat után jámboran tért be a templomba. Az újabb kutatások 2 ezer és 12 ezer közé teszik a mészárlás áldozatainak számát.
ván uralkodása utolsó időszakában egymást érték a külpolitikai kudarcok. A krími tatárok 1571-ben Moszkváig nyomultak előre, és felégették a várost, az 1558 óta zajló livóniai háború utolsó szakaszában, 1581 őszén pedig a lengyel seregek törtek be a lengyel király és litván nagyfejedelem, Báthory István vezetésével az országba.
Miközben a Karéliát és Észtországot már meghódító svédek megszerezték a Finn-öböl kulcsát, Narvát, Báthory augusztusban a fősereggel Pszkov erődjét támadta. A bojárok segítséget kértek a vonakodó, menekülésben gondolkodó, megalázó békére hajló cártól, mondván, ő vagy fia, Iván álljon a Pszkov felmentésére küldendő csapatok élére.
Mivel néhány perccel a bojár küldöttség megjelenése előtt a trónörökös hasonló hadműveleteket vázolt fel neki, a cár meggyőződésévé vált, hogy összeesküvést szőnek ellene, amelynek végső célja utódja hatalomra segítése.
A magzat- és fiúgyilkos cár
Ilyen előzményeket követően találkozott össze 1581. november 15-én az ideges cár az Alekszandrovszkaja Szloboda-i palota egyik termében menyével, Jelena Seremetyevával, aki terhessége utolsó időszakában járt. Érthető módon igencsak lenge ruházatot viselt, holott minimum három réteg lett volna „illendő”. A cár úgy megverte a hercegnőt, hogy az elvetélt.
A cárevics feldúltan vonta felelősségre apját, aki a veszekedés hevében eszét vesztve esett fiának, vasalt botjával ott ütötte, ahol érte. Néhány perc elteltével kijózanodva, értetlenül bámult trónörököse bezúzott halántékára. Hirtelen összeroskadt, ölelgetni kezdte fiát, és kétségbeesetten igyekezett elállítani a vérzéseit. Ezt a jelenetet ábrázolja Ilja Repin híres, 1885-ös festménye, a Rettegett Iván és fia.
Ez a gyilkossága teljesen összetörte a cárt. Az evéssel szinte egyáltalán nem törődött, ha olykor elaludt, rémálmok gyötörték, és holdkórosként járkált a palotában. Amikor pedig négy nappal később fia meghalt, lélekjelenléte maradék morzsáit is elvesztette.
Nem mozdult el koporsója mellől, temetésekor pedig – mint ahogy ima közben egyébként is gyakorta megesett – a templom kövébe verte a fejét. Nem véletlenül jegyezte le róla Antonio Possevino pápai követ néhány hónappal Iván cárevics halála után, hogy bizonyos vélemények szerint az uralkodónak nincs sok ideje hátra.
Amikor Iván 1584-ben, egy sakkjátszma közben távozott az élők sorából, nemcsak ő maga volt megtört, hanem az anarchiába süllyedő, általa kettészakított ország is, amelyet maga után hátrahagyott.
