Színházak színészei, kutatóintézetek alkalmazottai, egyetemek oktatói és hallgatói ébredtek egyik napról a másikra arra, hogy addigi vezetőiket, munkatársaikat, kollégáikat leváltották, rosszabb esetben elbocsátották, még rosszabb esetben letartóztatták.
Olyan emberek, akiknek szakmai vagy emberi minősége addig nem ütötte meg az elvárt színvonalat, most hirtelen ideológiai megbízhatóságuk révén kerültek olyan pozíciókba, amilyenekről azelőtt legfeljebb álmodhattak. Pár hónap alatt szinte mindenkit, aki a szovjet megszállást – hiszen valójában erről volt szó – megelőző időszakban bármilyen minőségében kompromittálódott, leváltottak. Csak egy dolgot nem értettek meg sem Moszkvában, sem Prágában, sem a kommunista tömb többi országában: a népet nem lehet leváltani.
Jan Palach éppen akkor volt húszéves, amikor a „testvéri tankok” begördültek Csehszlovákiába. Cseh polgári családból származott, a szüleinek is meggyűlt a bajuk a kommunista rendszerrel, de kimondott üldöztetésben nem volt részük. Édesapja cukrászüzemét és cukrászdáját az ötvenes években államosították, ő ezután egy pékségben vállalt munkát, míg a felesége egy vasúti étteremben dolgozott.
Jan érdeklődő és agilis gyerek volt, sportolt, sakkozott, és rengeteget olvasott. Történelem és filozófia szakon szeretett volna bejutni a nagy hírű Károly egyetemre, de jó felvételije ellenére oda nem, ám a közgazdasági egyetemre felvették. Diákként jól vette az akadályokat, és a közösségi életben is igen tevékenyen vett részt. Vitakörökben és diák-önkormányzati szervezetekben volt vezető, járt Kazahsztánban, sőt Franciaországban is diákmunkán.
Markánsan nem állt szemben a rendszerrel. Terjesztett ugyan szamizdat kiadványokat, elsősorban Szolzsenyicin és Ludvík Vaculík munkáit (utóbbi a prágai tavasz emblematikus műve, a Kétezer szó című kiáltvány szerzője), és írt megszállás-ellenes feliratokat a házfalakra, de hát akkoriban ilyenekkel tele voltak a városok. Ez a fiú nem volt radikális forradalmár, és annak sincs nyoma, hogy szálka lett volna az egyetem vezetősége, vagy a kommunista elhárítás – ne legyünk naivak: az minden egyetemen működött – szemében. Különben biztosan nem élhetett volna élénk közösségi életet, nem utazhatott volna külföldre, pláne Franciaországba, nem kapott volna különböző vizsgakedvezményeket.
Akaratlanul is okát keressük egy olyan végzetes döntésnek, amit Jan Palach meghozott. Hajlamosak vagyunk a drámai tettek mögött hasonlóan drámai előzményeket látni, mert valami miatt meggyőződésünk, hogy a halálos eltökéltség csak a végszükségben vergődő, vagy abból menekülni akaró ember sajátja. Márpedig Jan Palach nem vergődött és nem menekült, nem voltak drámai konfliktusai vagy másképp nem orvosolható sérelmei. Első pillanatban értetlenül állunk a tette előtt.
Mert ez a húszéves fiú elhatározta, hogy elevenen elégeti magát a szovjet intervenció és megszállás elleni tiltakozásul.
Más célja, mint a tiltakozás nemigen lehetett. Tudnia kellett, hogy tette után a tankok nem fognak hazamenni, a kommunista rendszer nem lesz sem jobb, sem emberibb, és önkéntes halála semmiképpen nem fogja megváltoztatni az ideológiát, ami addig is a hazugságra és az erőszakra alapult.
Sorra vette ugyan a lehetséges tiltakozási módokat (például a rádió épületének elfoglalása után egy általános sztrájkra való felhívás beolvasása), de ezeket elvetette, nehezen kivitelezhetőnek tartva. Aztán amikor egy csütörtöki napon, 1969. január 16-án délután négykor kiballagott a prágai Vencel térre, a végzetes tettekhez méltó hétköznapi módon zajlott minden. A tér Nemzeti Múzeum felé eső végénél Jan a szökőkúthoz közel megállt, levette a kabátját, és a táskájából elővett egy éteres üveget. Bicskával kiszedte a dugóját, megszagolta, aztán az egész üveg tartalmát magára öntötte, és egy gyufával meggyújtotta.
A fiatalember pillanatok alatt élő fáklyává vált. Így, tűzben lobogva futott át a téren – közben majdnem a villamos alá került, és több autó is csikorogva fékezett előtte – Csehország alapítójának, Szent Vencel királynak a szobra felé, de egy üzlet előtt összeesett. Járókelők bőven voltak (az ország egyik legforgalmasabb helye ez a tér), akik a kabátjuk ráterítésével oltották el a lángokat, amik mindvégig lobogva ölelték körül a fiatalembert. Ő még eszméleténél volt, és megkérte a járókelőket, hogy olvassák el a táskájában levő iratot. Akkor is magánál volt, mikor egy mentőkocsi fékezett mellette, és Jant először az egyik poliklinikára, majd a Vinohrady-kórház égési osztályára vitték. Az orvosokkal és a nővérekkel mindenhol közölte, hogy nem az öngyilkosság, hanem a tiltakozás szándéka vezette.
Első vizsgálata során megállapították, hogy a testének 85 százaléka megégett.
Innentől a fiatalember tulajdonképpen az égiek kezében volt, hiszen ilyen kiterjedésű felületi égéssel szinte senkit nem tudtak életben tartani. Az orvosok igen karakánul viselkedtek, nem engedték be az őt kihallgatni akaró belügyi nyomozókat, és (bár akkor ezt még senki nem tudhatta) a számára hátralevő három napban is csak a szülei, a barátnője, és egy klinikai pszichológus mehettek a betegágyához.
Két dolog azonnal feltűnik: Jan részéről a nyilvánosságra, a hatalom részéről pedig a nyilvánosság minél teljesebb kizárására való törekvés. A fiatalemberben pokoli kínjai mellett is volt lelkierő célirányosan megtenni a lépéseket, hogy tettének indítéka nyilvánosságra kerüljön, a megszállókat kiszolgáló hatalom pedig kezdettől megtette azt a keveset, amit az eltussolás érdekében megtehetett. Hiszen a fiú cselekedetét több százan látták, és perceken belül több ezren értesültek róla. Hamarosan újságírók is érkeztek, s bár a rendőrség igyekezett lezárni a teret, egész Prágát nem vonhatták karantén alá. A rádióban este közölték a történteket, az újságok azonban több helyütt csak kezdőbetűkkel írták ki a fiatalember nevét.
Magyarországon, üdítő kivételként, a Népszabadság január 19-én beszámolt róla:„Jan Palach, 21 éves fiatalember, a prágai Károly Egyetem filozófiai karának hallgatója, csütörtök délután Prágában, a Vencel téren leöntötte ruháját benzinnel és meggyújtotta magát. A fiatalember súlyos égési sebeket szenvedett. (CTK)”
Az újságban már a Károly Egyetem filozófushallgatójaként említik. Nemrég kapta a határozatot, hogy tanulmányait azon az egyetemen és azon a karon folytathatja, ahová eredetileg is beadta a felvételi kérelmét. Azonban a hír megjelenésekor a Népszabadságnál arról még nem értesültek, hogy a fiatalember aznap meghalt, miután beszélt a szüleivel és a barátnőjével. Utána gyors rosszabbodás állt be az állapotában, és a húsz és fél évet sem élt Jan Palach a valóban gondos és szakszerű ápolás ellenére, 1969. január 19-én késő délután elhunyt.
Világosan érzékelhető, hogy az újságok jórészt frissiben kinevezett szerkesztői kettős elvárásnak akartak eleget tenni. Egyrészt cáfolni kellett a nyugati „híreszteléseket” arról, hogy Csehszlovákiában ismét nincs szabad sajtó, másrészt szem előtt kellett tartani a pártutasítást, ami mindenfajta ellenállás létezésének elhallgatására vonatkozott. A tények azonban makacs dolgok, ráadásul egy ennyire köztudomásúvá vált tényt nem lehet elhallgatni. Így, minden oldalról igyekezvén eleget tenni az elvárásoknak, tudósítottak ugyan az esetről, ám szigorúan „elvi szemmel” láttatva annak érzelmi és politikai hátterét. Jan Palachot afféle hisztérikus értelmiséginek írták le, aki felelőtlenül gondolkodott és cselekedett, különböző nyugati és jobboldali bomlasztó elemek hatása alatt állt, és tulajdonképpen nem is gondolta át komolyan, mit cselekszik.
Ám a diktatúra csak az alakíthatónak tetsző felszínt látja, az emberi lélek valódi mélységeinek megértésére képtelen. Én családunk régi barátjától, a pozsonyi rádió magyar szerkesztőségének újságíró-riporterétől (aki amúgy szintén elveszítette az állását), azon frissiben hallottam Jan Palach történetét, kiskamaszként. Talán, mert ekkor még nem rakódik rá gondolkodásunkra a sok sallang, hiszem, hogy azonnal megértettem a dolog lényegét. A lényeg pedig az volt, hogy az ember legnagyobb és legfontosabb kincse a szabadság, aminek eléréséért vagy visszaszerzéséért bármire képes; legyűr érte minden akadályt és vállal érte minden szenvedést.
Bár legtöbben egyetlen, búcsúlevélszerű dokumentumot emlegetnek, a valóságban Jan Palachnak legalább három írásos megnyilatkozása létezik, amelyek olvastán kétségünk sem lehet, hogy előre elhatározott és alaposan átgondolt tettről van szó. A leghosszabb a Csehszlovák Írószövetségnek írt levele, a legbeszédesebb azonban egy barátjának küldött levelezőlapja, mindkettő január 16. napjával dátumozva. Előbbiben kifejti, hogy nemzete lelkiismeretét akarja felrázni, az önfeladó tétlenség helyett tettekre serkentve az embereket – utóbbiban néhány sor után „A Te Huszod” -aláírással búcsúzik, egyértelmű célzással a máglyán megégetett cseh hitújítóra, Husz Jánosra. A harmadik, ugyancsak január 16-ra keltezett levél is egy barátjának ment, a már legendássá vált „I-es számú Fáklya” aláírással.
Ezekből kapjuk a legközvetlenebb információkat ennek a fiúnak a személyiségéről, amik távolról sem valamiféle hisztérikus „úrifiúra” vallanak, sokkal inkább egy elszánt és a szabadságot szenvedélyesen szerető emberre. Fiatalon is megértette, amit csak kevesen: a szabadság soha nincs ingyen, valakiknek – vagy a saját generációnknak, vagy az előttünk járóknak – meg kell érte harcolnia és meg kell érte szenvednie.
Jan Palach pedig kiválasztottnak érezte magát, aki vállalja az áldozatot és a szenvedést.
A leveleiben és a betegágyán néhányszor felbukkanó célzása, hogy sokan követik majd, sokkal inkább vízió, mint fenyegetés. Az állambiztonság hiába következtetett ebből egy mögötte álló „reakciós csoportra”, nem volt ilyen.
Más lapra tartozik, hogy a célzás – talált.
Sohasem készült róluk „hivatalos” lista, de több mint tucatnyian követték; elsőként egy magyar fiatalember, a 17 éves Bauer Sándor már január 20-án, a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Aztán még legalább tízen Csehországból és Szlovákiából (köztük egy 18 éves cseh lány, Blanka Nacházelová), egy erdélyi magyar, a 29 éves Moyses Márton Brassóban, Ilja Ripps, egy 20 éves lettországi zsidó fiú Rigából, majd egy 19 éves litván diák, Romas Kalanta Kaunasból.
Ne feledjük: ez a két ország akkor a Szovjetunió része volt!
A leginkább megdöbbentő, hogy 18-29 éves fiatalokról van szó, akik közül elvétve maradtak néhányan életben. Akik pedig meghaltak, bizony nem volt kegyes haláluk. Moyses Márton három hónapig kínlódott, mielőtt kiszenvedett volna szigorúan őrzött betegágyán, a baróti kórházban.
Jellemző, hogy a hatóságok minden esetben büntetőeljárást indítottak, noha az öngyilkosság nem bűncselekmény. Az életben maradottaknál természetesen alap volt a politikai indíték, de volt, akit zárt pszichiátriai osztályra utaltak. Akik nem élték túl, azoknak a szüleit, rokonait, barátait vették elő, hiszen evidensnek tartották, hogy egyértelműen antikommunista üzenetet hordozó tettük hátterében az ő befolyásuk áll.
Jan Palach temetése 1969. január 25-én volt. Éppen szüleim pozsonyi barátainál láttam róla többtucatnyi fényképet, a gyászolók valóban rengetegen voltak; akik háromnegyedmilliós embertömegről beszélnek, nem túloznak. A prágai Olšany-temetőben kapott sírt, később síremléket – a hatalom azonban nem nyugodhatott bele, hogy ez a hely zarándok-és emlékhely legyen. Öt év sem kellett, és hatósági kényszerre a család exhumáltatta földi maradványait, azokat elhamvasztották (lám, Jan Palach teste másodszor vált a tűz martalékává!), hazavitték szülővárosába, Všetatyba, és ott temették el. A „bársonyos forradalom” után aztán a hamvak visszakerültek az Olšany-temetőbe.
Jan Palach nevét ma több emlékmű, utca, tér, valamint oktatási intézmény őrzi Csehországban és szerte a világon. Azonban, sajnos, annak nem találtam nyomát, hogy a szabadság e mártírjának nevét Magyarországon bármi módon megörökítik-e. Pedig biztosan nem csak én értettem meg tizenegy-két évesen is, hogy az igazán emésztő tűz nem kívülről, hanem belülről mardosta ezt a fiút.
Örök bizonyságául annak, hogy az ember legnagyobb kincse a szabadság, amiért érdemes legyűrni minden akadályt, és vállalni minden szenvedést.
A szerző jogász, író
