Nem tudom, hogy a neves költő-író mit találhatott méltánylandónak bennem, talán azt a vadságot, azt a kíméletlen, ide-oda csapkodó szóhasználatot, ami akkori irodalmi munkáimat jellemezte. Lászlóffy is ilyen volt. Kemény, néha avantgárd. Az is lehet, hogy a sűrű szemöldökű kolozsvári örmény ember megörült a magyarországi örmény származéknak, nekem.
Ám ahhoz, hogy elérjünk ezekhez az időkhöz, még át kellett ugornunk azt az 1989-es mutatványt, amit romániai forradalomnak nevezünk. 1989 decemberében a Hitel című kétheti lap szerkesztőségében dolgoztam. Munkahelyünk Kőbányán, a Szállás utcában, a Széles Gábortól kapott irodaépületben volt. Amikor beélesedett Romániában a helyzet, mindannyian figyeltük a rádió- és tévéadásokat. Reggeltől délig bírtam ezt a tétlenséget, aztán elkapott valami furcsa lendület, hazatelefonáltam. A falu körzeti orvosát hívtam, megkértem, hogy szedjen össze annyi és olyan gyógyszert, ami az esetleges romániai sebesülteknek kell. Arra is megkértem Legerszki Tamás doktort, hogy futtasson végig néhány gyereket a falun, gyűjtsenek össze annyi lisztet, cukrot, zsírt, kolbászt, szalonnát, mindenféle tartós élelmiszert, amennyit csak tudnak.
Mire hazaértem, az orvosi rendelő már tele volt a kért holmikkal. Legerszki doktor kipakolta az egész patikát, ehhez kellett Réz Erzsébet főgyógyszerész odaadása is. Felmértük a nagy halmokat, láttuk, hogy egy autó kevés hozzájuk. Ekkor már ott toporgott mellettem Heim László, a Ferenc József-szakállas kőműves és Antal Feri bácsi, a fuvaros. A gyógyszerekkel megtömtük az én autómat, a többit Feri bácsi autójába raktuk. Én megyek elöl, mondtam, ti ketten jöttök utánam. Amint nekivágtunk az útnak, elénk kanyarodott Bereczky Zoltán református lelkész a fehér Skodájával. Látta a szélvédőinken a piros szigetelőszalagból felrakott kereszteket. Várjatok meg, mondta, gyertek a parókiára, már teherautót is szerveztem. Csak néztünk. Aztán a lelkészi hivatalban kiderült, hogy minek is kell a teherautó. Egy nagy szoba teli volt Hollandiából kapott tejporos és müzlis dobozokkal. Segítsetek, mondta a tiszteletes, minél gyorsabban pakolunk, annál előbb tudunk elindulni. Én még összeszedem a faluban a maradék szalonnákat, intett. Aztán összeállt a menetoszlop, elöl ment a lelkész, utána a müzlis teherautó, amit a mi két autónk követett. Így rohantunk müzlivel a forradalomba. Hosszú volt az éjszakai út, a kisrádióinkon hallgattuk a híreket, a határon túl lőnek, senki ne menjen át, várja meg mindenki, amíg az út biztonságossá válik, mondták.
A Romániába vezető éjszakai út egyébként úgy tele volt kisteherautókkal, mintha nappal lett volna. Berettyóújfaluban a Magyar Demokrata Fórum emberei ügyeletet szerveztek, oda integettek mindenkit a zászlós alakok. Ne menjetek, mondta a fáradt arcú főügyeletes, ott most lőnek, ne kockáztassátok az életeteket. Az izgő-mozgó Bereczky Zoltán azt mondta nekik, de a határhoz beállhatunk, ugye? És újra a menetünk élére állt. Ott várakoztunk a magyar oldalon. Heim László átült hozzám, megint hallgattuk a rádiót, és megbeszéltük, hogy szállítmányunkat visszavisszük Berettyóújfaluba, és az ottaniak majd később átjuttatják. Tájékoztatni akartam erről a fehér Skodában vibráló Bereczkyt, ám amikor kiszálltam az autómból, ő hirtelen elindult. A teherautó követte, én visszaugrottam a kormány mögé, utánuk indultam. Átmentünk a határon, az állomás mindkét oldalán üres volt. Beértünk Nagyváradra, hosszas dudálásom után a lelkész egy park szélén megállt. Mondtam, rakjuk le azt, amit hoztunk, innen már valóban nagyon veszélyes, a rádióban hallottuk, hogy az úton erősen lőnek. Nem érdekel, lobogott Bereczky bajsza, nem érdekel, az én szüleim Kolozsvárról jöttek át Magyarországra a háború után, és én most megyek tovább, ott a helyem. És úgy is lett, a Skoda és a teherautó elzúgott mellőlünk. Mi megfordultunk, és a nagyváradi kórházban kipakoltuk az autóinkat, ott is azt mondták, vigyázzunk hazafelé, az úton civil ruhás karhatalmisták ólálkodnak. Láttunk is egy-két alakot a határ felé tartva, hiába integettek, nem álltunk meg.
Amikor hazaértünk, először ki-ki elmagyarázta a feleségének, hogy miért is kellett átlépnie a határt, aztán csak aludtunk egy napig, és este a tévében néztük, ahogy Keleti György megvilágítja a romániai harci helyzetet. Két nap múlva Bereczky Zoltán is hazatért, Feketetónál rájuk lőttek, a teherautó szélvédőjén ott volt a golyónyom. Aztán karácsonykor a zsámbéki hivatalosságok és az itt szép számban letelepített erdélyiek gyertyagyújtásos ünnepséget tartottak a világháborús emlékműnél. Nekünk nem szóltak. Ezen kicsit megsértődtünk, aztán, amikor hetek múltán a segélyszállítmányozás a falu és Erdély között igazán nagyszabásúvá, a nagyközségi tanács által szervezetté vált, elfelejtettük sértődöttségünket. Jól van, legyintettünk, menjetek csak, most már nem lőnek.
