2024. január 21. vasárnap. 6:27
Frissítve: 2024. január 21. 6:31
Különös dolog történt velem. Egy dokumentumot keresgéltem az egyik fiókomban, amit ugyan nem találtam meg, ellenben rábukkantam egy olyan írásomra, melyet legalább öt esztendeje vetettem papírra, ha jól emlékszem, egy erdélyi havilapnak szánva. December végén jártunk, végül az írást nem küldtem el, a pontos címe egyébként az volt: új esztendő, itt az idő. A cím egy gyermekverset idézett, mely így szól: „Új esztendő érkezik, / szóra nyílik szája, / bárcsak teljesülne / minden kívánsága: / – Lányok mindig nevessenek! / – Fiúk bajuszt növesszenek! / – Asszony, férfi boldog legyen, / másnak rosszat sose tegyen!”
Nos, nem tudom, kinek hogyan teljesült bármelyik kívánsága is akkoriban, viszont amin igencsak meglepődtem, hogy mintha megállt volna az idő. Ugyanis amit évekkel ezelőtt leírtam, mint saját kívánságomat, azt változatlanul leírhatom most is. A tisztelt olvasó bizonyára meg tudja állapítani ebből az írásból, hogy változtak-e érdemben azóta a kívánságaink? Szerintem legalábbis, nem nagyon változtak! Hogy beteljesedtek-e, az persze már más lapra tartozik. Hogyan is szólt az akkori kívánságlista? Legalábbis az enyém! Nos, idézve belőle, imigyen: „Egyre mélyülő hittel azt kívánom mindenkinek, hogy a hazától, valamint a hazáért kapott pofonokat méltósággal viselje el. Próbálja meg humorral nézni a nélkülözhetetlennek hazudott percemberkék szárnyalását, s a megbocsátás erényét gyakorolva bízzon abban, hogy az effajta »nézelődés« is tapasztalatait gazdagítja. S egy percig se higgye el, hogy ő maga felesleges. Csak éppen most számára mást tartogat az idő.
Én mostanában azt látom, hogy az emberek jelentős része lelkileg van meggyötört állapotban, nem igazán anyagilag. Mintha nem sikerült volna sokakban felébreszteni a reményt. Elegük van a nemtelen csatározásokból, a »mindenható° Unió sandaságából, a gerjesztett gyűlölködésekből, a klímahisztériából, a megmagyarázhatatlan »befogadás« erőltetéséből, hitünk és kultúránk határon túlról érkező szünet nélküli gyalázásából, a naponta robbantásokból, a késelésekről érkező hírekből. Holott mi – Nyugat-Európához képest – egy békés, biztonságos helyen élünk. Csakhogy azt a gondolatot azért sokakban sikerült elültetni az elmúlt pár évtizedben: hogy vajon meddig? Mert bizony a híreket hallgató emberek naponta tapasztalhatják a világméreteket öltött új rabszolga-rendszer visszásságait, naponta csalatkozhatnak az Európai Unió cseppet sem szövetségesi magatartásában, s azt is láthatják, miképpen próbálkozik a kicsiny Magyarország saját igazát bizonygatni a hazát mindig és mindig kiszolgáltatni képes honi hazaárulókkal szemben. Évek óta! S bizony ezekben az években sokak hite megkopott. Hitet kellene adni nekik. Ez viszont nagyon nehéz feladat. Nem istenhitre gondolok, hiszen azt fentről kapja az ember. Vagy nem kapja. Bizalomteremtő hitre gondolok. S ha valaki megkérdezi, mi kell ehhez, mivel lehet hitet adni a hétköznapokhoz a nem hívő embernek is, nos, annak csak azt tudom felelni: összefogással és kultúrával. A csodálatos magyar kultúrával! A Fölszállott a páva-féle műsorokkal, a Virtuózokkal, a csodálatos magyar irodalommal, prózával, költészettel, zenével. Melyekhez szinte ingyen lehet hozzáférni. Tegyék mindezt léleképítő szándékkal! Kisebb-nagyobb gesztusokkal, amelyek nem kerülnek semmibe. Például, hogy helyes magyarsággal beszéljenek rádióban, televízióban, színpadon. Hogy sokkal több léleképítő kultúrát sugározzon és támogasson az, aki ezt megteheti, legyen az akár közszolgálati intézmény, akár a politika, már csak a kereskedelmi adók színvonal alatti és többnyire nem a magyar életről szóló sorozatok ellensúlyozása érdekében is.
Javíthatatlan idealistaként hiszek a kultúra közösségteremtő erejében. Meg abban is, hogy a legfontosabb teendők közé tartozik megállítani mindazokat, akik nem építkezni akarnak, hanem rombolni. És rombolnak is: közízlést, a ránk maradt értékeket, szellemi örökségeinket. Állítsuk meg a gátlástalan kufárokat, akik mindent kiárusítanának, ami szellemi vagyonunk vagy tárgyi örökségünk, s hagyományunk. Merjünk nagyot álmodni, mondta – nem túl régen – egy sokat támadott politikus. Igaza volt. Ezt kívánhatjuk magunknak az új esztendőben is – no meg azt, hogy ne adjunk teret a rombolóknak, a világot egyszínűnek képzelő, felismerhetetlen masszába gyömöszölni szándékozó »moderneknek«. Hogy sok-e ennyi kívánság, vagy kevés, ki-ki döntse el maga.”
Nos, a fenti mondatok tehát legalább öt esztendővel ezelőtt íródtak. Vajon mennyit változtak a kívánságaink ennyi idő alatt? Elavultak-e? S vajon megállt-e az idő?
A szerző újságíró
