Jó, hogy vannak bizonyos napok. December 16-a óta például, hála Istennek, Kós Károly születésnapja a magyar építészet napja. Méltán. József Attila születésnapja a költészet napja, Jókaié 2018-tól a magyar prózáé. Méltán. Január 22., az a nap pedig, midőn Kölcsey Ferenc befejezte nemzeti imádságunk, a Himnusz írását, a magyar kultúra napja.
Ha ezt a szót hallom: kultúra, kinyitom browningom biztosító zárját – a hírhedett mondást persze hogy a náci Németország emberének tulajdonítják (állítólag Hanns Johst birodalmi poétáé és drámaíróé, mások szerint magáé Hermann Göringé, netán Goebelsé vagy Himmleré a jeles mondat – mindegy, fő, hogy gaz német náci legyen) –, ám gyanítom, a helyzet ennél sokkal rosszabb. Sztálinékra és a hasonszőrű banditákra ugyanúgy érvényes, mint… és itt meg kell állnunk egy pillanatra.
Szomorú és megkeseredett szívvel kell kimondanom: bizony már 2010 után történt, hogy felelős, sok mindenért becsülendő magyar politikus szájából hangzottak el a szavak – „uraim, a kultúra nem az én asztalom, az az önök asztala”.
Szentséges Szűz Máriám. Idáig jutottunk. Gyurcsány és Lendvai Ildikó után is. Borzalom.
Merthogy a kultúra – a magyar kultúra – , jó uram, mindnyájunk asztala. Mindig, mindenkor, mindenhol. A napok napja. Minden nap a kultúra napja. Alapkérdés, hogy a kultúra áthatja-e – és mennyire – a társadalmat. A nemzeti kultúra pedig, a maga sajátságosan egyedi, felemelően eredeti mivoltában korszerű válaszokat adván a legfontosabb kérdésekre, táplálja, ébren tartja és folyamatosan továbbadja a jövőnek mindazt, amit magyar nemzeti szellemnek, utánozhatatlanul és kivételesen különleges módon a miénknek, a mi legnagyobb kincsünknek mondhatunk. Ennyi. Ilyen egyszerű ez. Minden külön asztal nélkül.
A kulturálatlanság ellen-kultúrája a rendszerváltás óta szépséges mélyrepülést mutat be a magyar kultúra hazájában, a könyvterjesztés több évtizedes nyomorától a magyar színházművészet vagy a jelenkori magyar líra állapotáig, hogy csak a legkirívóbbakat említsem. Nem mondom én, hogy időről-időre nincsenek – sajna, legtöbbször csak átmeneti – biztató jelek, ígéretes próbálkozások, kedvező vagy kedvezőbbnek tűnő tendenciák, jóízű jelenségek, figyelemre méltó teljesítmények. Kevés. Mert a legeslegfontosabb: az átfogó, valóban koncepciózus és főképp – következetesen végiggondolt és végigvitt intézkedések, fellépések hiányoznak. Toldozgatni-foltozgatni fontos, hogy le ne essék rólunk a ruha és járni tudjunk benne –, de ettől még nem igazán nézünk ki jobban…
„Mindig minden a kultúrán múlik. A jó politika felismeri ezt, és megteremti a kulturális mozgásteret, és maga is a kultúra részévé és szolgájává válik.” Egy annyit, de annyit gyalázott-rágalmazott, kiváló ember és nagyszerű gondolkodó mondta mindezt. Akiről Alexa Károly joggal tehette föl a költői kérdést, hogy vajon nem ez a nagy író volt-e a legokosabb magyar ember a huszadik század végén és a következő század elején…? (Csurka Istvánnak hívták.)
A mégoly jó szándékú és segítőkész kulturális intézkedésekre, az ugyan magyarpárti, de balfácán kulturális politikára majdhogynem ugyanúgy nincs mentség, mint a tömeggyilkos gazemberek nyíltan és brutálisan kultúraellenes barbárságára, mert hogy tudvalevően ama bizonyos pokolba vezető út is jó szándékkal vala kikövezve. A kulturális életben akár a pályázati rendszer anomáliáit, akár az újsütetű klikkrendszert, akár a középszernél is alantasabb ízlésterror uralmát-mindenhatóságát, akár az általános elitkultúra-lenézést és tömegkultúra-buzeranciát nézzük: a kép egyáltalán nem vigasztaló.
Paradoxonnak tűnik: kétségbeesésre még sincs ok. Sőt.
Egy új magyar történelmi korszak kezdetén, 2012 elején, alig néhány héttel halála előtt írhatta Csurka István: „valami nagyszerű van most a vészben kibontakozóban (…) minél világosabban látszik, hogyan akar Vásárosnamény, Bugac vagy Mohács hozzájárulni a magyar kultúrához, minél többet és többször serénykedünk (…) annál többet tettünk az új magyar kultúráért. Csak ez ment meg bennünket.” Állítom: sohasem kerestek meg annyian, sohasem tapasztaltam olyan nagy számban az apró kis kezdeményezések sokaságát innen és amonnan, így és amúgy, mint az elmúlt néhány esztendőben. Többnyire „alulról”, onnan, ahonnan legkevésbé várná az ember és úgy, ahogyan a legkevésbé tudtuk volna elképzelni. Valószínűleg tényleg ez ment meg bennünket. Mert – Csurka szavaival –: „ezt az országot semmilyen hatalom, túlerő nem veheti el tőlünk, mert mi töltjük meg magyar keresztény kultúrával.”
Így volt, így lesz.
A szerző író
