A 2002-2003 körül zajló Európai Konvent idején még sokan komolyan vették, hogy demokratikus viták alapján meg lehet egyezni abban, hogy milyen együttműködési forma felelne meg legjobban Európa érdekeinek, és ekkor több elképzelés került kidolgozásra, illetve lett szakmai beszélgetések tárgya. A skála az Európai Birodalomtól a szabad piaci megoldásokig terjedt attól függően, hogy az adott konstrukciót javasló mennyire szorosnak képzelte el az együttműködést. Az említett két szélső változat között olyan átmeneti formák is voltak, mint: Európa, mint föderális állam, szociálisan érzékeny birodalom, nemzetállamok konföderációja, rugalmas együttműködés, többsebességű Európa, európai szabadkereskedelmi övezet, és nem utolsó sorban volt egy lokalizációnak nevezett megoldás is.
Úgy gondolom, hogy függetlenül attól, hogy mára Európa egy nehezen körvonalazható euroatlanti háttérhatalom provinciájává vált, érdemes röviden áttekinteni az egyes konstrukciókat, mert soha nem szabad feladni azt a reményt, hogy Európa egyszer még alakítója lehet saját sorsának.
Az Európai Birodalom kifejezés nem mástól, mint az Európa Bizottság volt elnökétől, Jose Manuel Barrosotól származik, aki ezt egy brüsszeli sajtótájékoztatón mondta, hozzátéve, hogy egyetemi előadásain így magyarázza el diákjainak az Unió működését. Régen volt, 16 éve, de talán érdemes megtekinteni itt.
A birodalmat az választja el egy föderális államtól (mint például az Egyesült Államok), hogy a hatalom centralizált, de a döntésekért nincs demokratikus felelősségre vonás és a hatalmi központ nem is törődik az egyes provinciák sajátos problémáival. Az Egyesült Államok elnökét választásokkal le lehet váltani, nagyobb problémák (például természeti katasztrófák) esetén a tagállamok segítséget kaphatnak és vannak az egész szövetségi rendszerre közös intézmények, mint egészségügyi vagy szociális ellátás, iparpolitika és hasonlók. Ahhoz azonban, hogy az említett funkciókat a szövetségi kormány betölthesse, jelentős központi erőforrásokra van szükség, az Egyesült Államokban e célra a GDP mintegy 20 százalékát központosítják.
Amikor az 1970-es években még reálisan gondolkodtak az európai integrációról három jelentés, a Werner-, Marjolin- és a MacDougall-jelentés készült az integráció költségvetési feltételeiről. Ezek a tanulmányok nemzetközi példák alapján kimutatták, hogy az integráció előrehaladásával a GDP egyre nagyobb hányadát kell központosítani és az integráció vesztesei számára átcsoportosítani, hogy az integráció gazdaságilag és politikailag is működőképes legyen. Az euró bevezetéséhez például a GDP 8 százalékának központosítását tartották szükségesnek. Azóta az eurót bevezették, ám a központi költségvetést nem emelték meg (hogy például a dél-európai államok euró bevezetéséből származó hátrányait kompenzálják) és a nettó befizetők a GDP 1 százalékát kitevő jelenlegi jövedelemközpontosítást is sokallják. Egy szövetségi államot 1 százalék központi költségvetésből pedig nem lehet működtetni.
E mellett egy szövetségi államnak az is a feltétele, és ezt a Marjolin-jelentés ki is mondja, hogy a lakosság nagy többsége úgy érezze, elsősorban a szövetséghez és nem a saját nemzetállamához tartozik. Ezzel szemben egy 2018-as Eurobarometer-felmérés szerint az európaiak 90 százaléka kizárólag, vagy elsősorban országa alapján azonosítja magát és csak 6 százalék azok aránya, akik elsősorban európainak és csak másodsorban nemzetállaminak érzik magukat. Akik pedig csak európai állampolgároknak tekintik magukat, mindössze 2 százalékot tesznek ki.
Mindez azt jelenti, hogy egy európai föderális államnak sem a gazdasági, sem a társadalmi feltételei nem adottak. Az Európai Parlament képviselőinek föderációt támogató kétharmada tehát teljességgel szembe megy az európaiak kilenctizedének akaratával, és a gazdasági realitásokkal is. Kérdés tulajdonképpen kiket képviselnek?
De ha a föderáció nem is lehetséges, több olyan forma van, ami gazdaságilag kivitelezhető, vagyis nem kell nagy központi költségvetés hozzá, amibe a nemzetállamok úgysem egyeznének bele, és nem kell feladni a nemzeti szuverenitás túlnyomó többségét sem. Ilyen például a rugalmas együttműködés. Ezt az elképzelést részletesebben a svájci kantonok példáját alapul véve Bruno S. Frey és Reiner Eichenberger a Zürichi Egyetem professzorai dolgozták ki. Ezek szerint az európai országok együttműködése egy rugalmas, változtatható struktúra lenne, amelyben az egyes országok – érdekeiknek megfelelően – különböző mértékben vennének részt. Ennek a javaslatnak a legfontosabb gondolata, hogy nem törekszik valamiféle homogenitásra, nem cél az „egyre szorosabb unió” létrehozása. Ezt az együttműködési formát különböző elnevezések alatt (változó geometria, olimpiai körök, Európa a’la carte”) többen is felvetették. Ugyanide sorolható be a „nemzetállamok együttműködése” megoldás is, ami egy mérsékelt kiterjedésű központi döntéskört és nagyobb nemzetállami szuverenitást feltételez.
Egy érdekes és figyelemre méltó együttműködési forma lehetne a lokalizáció. A lokalizáció közgazdaságtana arra a statisztikailag bizonyítható tényre épül, hogy az emberi szükségletek túlnyomó része helyileg (mondjuk egy 50-100 kilométeres körzetben) gazdaságosan kielégíthető, a nagy távolságú kereskedelmet elsősorban a természetföldrajzi adottságok eltérése és választékbővítés indokolhat. A lokalizáció gondolata főleg gazdaságvédelmi és környezetvédelmi meggondolások alapján merült fel, az elképzelés azonban nem új, a nagy gazdasági válság hatására már John Maynard Keynes felvetette 1933-ban: „…azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek. De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt a hitelezés maradjon nemzeti keretek között. (National Self-Sufficiency, The Yale Review, Vol. 22, no. 4 ). Az angol Colin Hines, aki egy zöld politikus a zöld politika klasszikus (nem klímahiszti) időszakából, 2000-ben egy könyvet írt a lokalizáció lehetséges kivitelezéséről (LocalizationA Global Manifesto), amit abban az időben az Európai Parlament zöld csoportja is támogatott. A lokalizáció az európai gyakorlatban azt jelenthetné, hogy a Keynes által megfogalmazott módon, a politikának nem a maximális gazdasági növekedésre és ezzel párhuzamosan a nemzetközi kereskedelem kiterjesztésére, hanem a helyi lakosság gazdasági és társadalmi szükségletének kielégítésére kellene törekednie. Ez a gondolkodás jelenleg még utópia, évszázados távlatban azonban lehet, hogy meg kell barátkoznunk vele.
Ma nincs meg a feltétele annak, hogy az európai együttműködésről szakmailag alátámasztott vitát folytassunk, mert az unió vezetői teljesen irracionálisan viselkednek, még a Barroso-féle Európai Birodalom sem lehetséges opció, hiszen az Uniót döntéshozói teljesen kiszolgáltatták az euroatlanti háttérhatalomnak. Az Unió jelen pillanatban tulajdonképpen e háttérhatalom (hogy pontosan kik ezek, erre majd egy későbbi cikkben visszatérünk) önálló akarat nélküli provinciája. A háttérhatalom sem tudja azonban, hogy mit is akar, a helyzetet talán ahhoz hasonló, mint amikor a prágai Löw rabbi egy péntek este elfelejtette kivenni a Gólem nyelve alól a sémet és az másnap össze vissza kezdett el rombolni.
Addig is azonban, amíg a mai Gólem, vagy gólemek nyelve alól sikerül kirángatni a sémet, fel kell készülnünk arra, hogy egyszer újra normális emberek fogják intézni Európa ügyeit, és akkora legyen konkrét, gazdaságilag megvalósítható, társadalmilag elfogadható elgondolásunk az európai országok együttműködésére.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
