Az 1708-as évtől kezdve Rákóczi egyre rosszabb helyzetbe került. A trencséni vereség után hadainak zöme felbomlott, ráadásul sok tisztje is elpártolt tőle. Legfőbb szövetségese, XIV. Lajos francia király sorra szenvedett vereségeket a Habsburgok ellen, akik így több katonát tudtak Magyarországra küldeni a lázadás leverésére. Mindemellett pedig Rákóczi legkiválóbb hadvezére, Vak Bottyán is meghalt 1709-ben.
A kurucok ezután Érsekújvárra vonultak vissza, ahonnan – miután több ezer lengyel és svéd katona csatlakozott hozzájuk – maradék 9-12 ezer fős seregükkel terveztek támadást indítani. Rákócziék sikeresen eljutottak Nógrád vármegyébe, Romhány közelében azonban összetalálkoztak az 1500 katonájával felderítést végző Sickingen altábornaggyal. Bár egyik fél sem készült aznap csatára, végül elszánták magukat a harcra.
Kezdetét veszi az ütközet
A csata Rákóczi lengyel légiósainak rohamával kezdődött, amely után úgy látszott, hamar véget is érhet az ütközet, hiszen Sickingen katonái közül sokan elestek vagy letették a fegyvert, a maradék katonaság pedig vezérével együtt beszorult a Lókos-patak ingoványába. A sikeres támadás után azonban a lengyelek fosztogatni kezdtek, ami elég időt adott a labancoknak arra, hogy ellentámadást szervezzenek. Bár a tapasztalt svéd katonák megpróbálták feltartóztatni a császári katonákat, a magyarok nem siettek a segítségükre, ami miatt a kuruc csapatok végül visszavonulásra kényszerültek.
Sickingen embereinek majdnem a fele, körülbelül 750 labanc katona esett el a csatában, míg a kurucok nagyjából 350 embert veszítettek, de Rákóczi mégis vesztesként távozott a harcmezőről. A későbbi hónapokban aztán a fejedelem pártján álló várak sorra labanc kézre kerültek, a katonai összeomlástól pedig csupán a szatmári béke mentette meg a kurucokat.
