Már jó néhány évtizede a monstrumok korában élünk, bizonyos országok és bizonyos szervezetek, pontosabban monstrum országok és monstrum szervezetek rabságában. Magyarán olyan korban, melynek annyi köze van a folyton a demokrácia fogalmával dobálódzó, ám kizárólag csak a saját diktatúrájukkal törődő, és a mögé bújt ellenség-magyarázókhoz, politikai fontoskodókhoz, mint a mondás szerint hajdúnak a harangöntéshez. Mi, magyarok korábban a szovjet monstrumtól kaptunk szomorú történelmi leckéket és feladatokat e téren, manapság pedig már régóta más irányból jönnek az ukázok, magyarán az ellentmondást nem tűrő, önkényeskedő, szigorú parancsok. Az Európai Unióból, s annak is a gazdájától az Egyesült Államoktól. Ma, amikor ezt a cikket írom, január 21. vasárnap van. A Híradóban azt látom, hogy az Unió fontoskodó gyűlölködői ismét csak okoskodnak a magyar jogállamiság hiánya miatt, többségük üvöltve, fröcsögve, bizonyítatlan rágalmakat a nyakunkba zúdítva, s századjára is arról ordítozva, hogy amíg nem hódolunk be az LMBTQ-kényszernek, továbbá nem fogadjuk el a migránsok befogadását is ránk kényszerítő intézkedéseket, addig nincs pénz, nincs semmi, csak kirekesztés, és persze részükről a gyűlölködés. S ezen jelenségeket tapasztalva szomorúan állapíthatjuk meg, hogy Magyarországon is proxyháború zajlik. Mert mi is a proxyháború? Nyilván már sokan megismerkedtek ezzel a fogalommal, (lásd orosz-ukrán háború), ami annyit jelent, hogy olyan konfliktus, akár fegyveres konfliktus is, melyben nem közvetlenül egymás ellen harcolnak a felek, saját erőforrásaikkal, legyen az ember, pénz, fegyver, hanem mások erőforrásaival vívják meg, vagy próbálják megvívni a háborút. Odaküldik mindezt nekik, tehát kintről jött emberekkel, pénzekkel, fegyverekkel vívják meg a háborút. Az ukránok ez idő tájt ugyebár az EU és az Egyesült Államok segítségével.
Nos, ez a különös háború-fajta szellemi síkon is megvalósul, hiszen, ha jól meggondoljuk, háború zajlik Magyarországon is, Magyarország ellen. Mégpedig itt is proxyháború, valamiféle helyettesítő háború, amit szellemi síkon és persze a pénz, mint főszereplő segítségével vívnak. Minket ugyanis állandóan, s már a kezdetek óta ilyen-olyan pénzügyekkel zsarolnak, pénzmegvonásokkal fenyegetve próbálnak bizonyos kérdésekben (migráció, LMBTQ-ügyek stb.) meggyőzni. S mert erre nem vagyunk hajlandók, hát bosszúból az Unióbéli és a hazai ellenfeleinket támogatják sok-sok pénzzel, mert manapság a pénz az úr. Jól kalkulálnak, hiszen bizony a legutóbbi választás is bebizonyította a magyarok számára, mily nagy úr a pénz a politikában. S ezzel bizony azt üzenték nekünk, s nem csak nekünk, hogy nem lehet saját akaratunk, hiszen ők a törvényeket megkerülve is változtathatnak a dolgokon.
Itt élünk tehát már jó régen a monstrumok árnyékában, pontosabban még mindig itt élünk. Hajdanán a Szovjetuniónak nevezett monstrum határozta meg életünket, mondták is a hozzáértők, hogy azt az uniót 15 meg nem választott ember irányította, akik nem tartoztak elszámolással senkinek. Na, elérkezett a „csöbörből vödörbe” igazsága, manapság az Európai Uniót tán két tucat soha meg nem választott ember irányítja, akik ugyancsak nem tartoznak elszámolással senkinek, sőt az ígéreteik betartását sem ellenőrzi senki. Az EU parlamentje épp annyit ér, mint a Szovjetunió hajdani Legfelsőbb Tanácsa. S ha mindehhez még hozzátesszük, hogy az Európai Uniót egyre gyakoribb gazdasági szankciókkal, fenyegetődzésekkel tartják fenn, akkor eszünkbe ötölhet, hogy a Szovjetuniót meg katonai erővel tartották fenn. Egyik „megoldás” sem túl szimpatikus elképzelés, nemde bár.
A monstrumok korszakát átélve, megtapasztalva, az elmúlt évtizedekben, években sok mindenen keresztülmentünk már mi, magyarok, mi európaiak. Átvészeltük az úgynevezett szocialista demokráciát például, ami úgy volt marhaság, ahogy kitalálták. Most meg éppen „jogállamosdit” játsszunk az Európai Unióban, s ez is csak arra jó, hogy felidegesítsük magunkat. Vajon jogot tisztelőnek nevezhető-e az az uniós társaság, az az Uniónak nevezett monstrum, amelynek vezetői kenőpénzeket vesznek fel az Unión kívüli ilyen-olyan országoktól? S mikor már minden kiderül, még akkor sem takarodik el egyik bűnös sem az Uniónak nevezett maffiából. Avagy milyen viszonya van ezen társaságnak a joghoz és a tisztességhez, amikor migránsgettók létrehozását próbálja ráerőltetni az országokra? Továbbá amikor azért szapul bennünket, mert nem propagáljuk plakátokon, törvényeinkben, hirdetőoszlopokon a nemváltoztatás módozatait 18 éven aluliak számára? Nos, ideje lenne abbahagyni a joggal való visszaélést immár ott, a magasságos Unióban.
No de térjünk is haza most Brüsszelből! Van nekünk itthon is dolgunk. No meg van nekünk, magyaroknak egy törvényünk, mely a hazaárulásról szól. Imígyen: „A hazaárulás az adott nemzet biztonsága ellen saját állampolgára által elkövetett bűncselekmény. Az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn, bűntett miatt öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” No, ami azt illeti, elég fura törvény ez, mert nehéz azt megállapítani, mi is az a biztonság? Ha például Cseh Katalin, Donát Anna, meg eszmetársaik Brüsszelben ordítva követelik, hogy ne kapjuk meg a nekünk jogosan járó pénzeket, akkor az nem az anyagi biztonságunk ellen elkövetett merénylet? De az! Mi több, zsarolás! Amit a törvénynek büntetnie kell. Kellene. Csakhogy lassan már mindenkinek elege lesz, vagy már van is a „kellene” szóból. Csak semmi feltételes mód! S mivel Brüsszelbe delegált honfitársaink közül többen is kísérleteztek már effajta hazaárulással, hát azt javasolnám, hogy sürgősen vizsgáljuk át a fentebb emlegetett cselekedetek jogosságát. E területet nem rendbe tenni kellene, hanem rendbe kell tenni! Ha meg nem sikerül, akkor nem kilépni kellene, hanem ki kell lépni. Ennyi.
A szerző újságíró
