A balti államokban (szovjet tagköztársaságokban) a második világháborút követő évtizedben nőtt meg az orosz ajkú lakosság lélekszáma, az unió széthullásának idején pedig Észtországban és Lettországban 30 százalék fölötti, Litvániában 6-10 százalék közötti volt a statisztikák szerint. Azóta ez jelentősen megváltozott: az előbbi kettőben manapság valamivel kevesebb, mint a népesség negyede, utóbbiban 5 százaléka vallja magát orosznak.
Csakhogy ezek az adatok erősen elütnek a különféle közvéleménykutatások eredményeitől, amelyek ugyan nem a származásra kérdeztek rá közvetlenül, de a rájuk adott válasz mégis szoros összefüggésben állhat a nyilatkozók identitásával. Például egy a Pew Research által végzett 2017-es felmérés eredménye a következő lett: az észtországiak és a litvániaiak 34, a lettországiak 40 százaléka vélekedett úgy, hogy egy erős Oroszország szükséges a Nyugattal szembeni egyensúlyhoz.
Hogy mi áll a látványos eltérés hátterében? A Lavada Központ ezzel egy időben készült felmérése szerint a tizenöt függetlenné vált tagköztársaság közül Lettország, Litvánia és Észtország a második, harmadik és negyedik helyen szerepeltek azon utódállamok rangsorában, ahol az orosz anyanyelvűek jogait leginkább megsértik.
Nem-állampolgárok
A Baltic Region című tudományos szaklap ennek kapcsán kiemelte: a litván állampolgársági törvény bárki számára lehetővé tette, hogy a függetlenné váló ország polgára legyen. Lettországban és Észtországban ezzel szemben a társadalmat három csoportra osztották: az adott országok állampolgárai, az Oroszországi Föderáció állampolgárai és az idegenek vagy nem-állampolgárok.
A tanulmány 2022-es megjelenésének idején a lettországi oroszok több mint harmada, az észtországiakénak a fele a második-harmadik kategóriába esett.
„Az 1990-es években Lettország és Észtország kormányai jelentős erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy korlátozzák az orosz anyanyelvűek részvételét a politikai életben. Ennek az erőfeszítésnek a terméke az »idegen« státusz, amely jelentős akadályt gördített az orosz diaszpóra teljes társadalmi integrációjának útjába, elvonva ezzel a lakosság jelentős részét a parlamenti képviselettől és etnokratikus jegyeket kölcsönözve a politikai rendszernek” – olvasható Renald H. Simonyan dolgozatában.
Az „idegenek” többek között nem tölthetnek be pozíciókat közintézményekben, és nem szolgálhatnak az hadseregben és a rendvédelmi szerveknél. A legszigorúbb korlátozások Lettországban vannak érvényben, ahol 80 különbséget jegyeztek fel a polgárok és a nem-polgárok jogai között. Ellentétben Lettországgal, az észt „idegenek” részt vehetnek a helyi választásokon.
Említésre méltó társadalmi-gazdasági korlátozás volt az is, hogy az oroszokat kizárták az 1990-es évek privatizációjából. Az évek során pedig az orosz tannyelvű iskolák száma folyamatosan csökkent, mivel az észt és a lett nyelvet prioritásként kezelik a kormányok.
A fentiek szöges ellentétben állnak az 1990. december 1-jén Lettország, Litvánia és Észtország Legfelsőbb Tanácsának elnökei által aláírt Nemzeti Egyenjogúságról szóló határozattal, amely kimondta, hogy minden Lettországban, Litvániában és Észtországban élő személy jogait tiszteletben tartják, függetlenül nemzetiségüktől, anyanyelvüktől, politikai és vallási meggyőződésüktől.
Igaz, a függetlenség elnyerése után a balti törvényhozók nem is igazán próbálták titkolni: az említett dokumentum a szemükben csak annyit ér, mint a papír, amelyre nyomtatták. Azért volt rá szükség, hogy az orosz kisebbség védelmére hivatkozva Moszkva ne blokkolja az önállósodásukat. A továbbiakban pedig az orosz anyanyelvű lakosság kiszorítására törekedtek, mivel amolyan ötödik hadoszlopként tekintettek és tekintenek rájuk mindmáig.
Az ukrán recept
Ezen a Benes-dekrétumot idéző, nem túl progresszív vagy liberális nemzetiségi politikán sikerült csavarni még egyet az elmúlt két évben. Például a lett bevándorlási törvényt 2022 őszén úgy módosították, hogy csak a megfelelő szintű lett nyelvtudással rendelkező „idegenek” maradhatnak az országban. Nincs alsó és felső életkori küszöb: akár egy 80-90 éves embert kis kiebrudalhatnak.
Vlagyimir Putyin a balti államok intézkedéseit január közepén a Majdan utáni Ukrajna hozzáállásához hasonlította:
„2014-ben… volt egy államcsíny és az ukrajnai oroszokat el nem ismert nemzetiségnek nyilvánították. Ezt egy egész sor más döntés követte, amelyek… tulajdonképpen oda vezettek, ami most Lettországban és más balti köztársaságokban történik, amikor az orosz embereket egyszerűen átdobják a határon” – fogalmazott az orosz elnök, hozzátéve: „Látják, ezek nagyon komoly dolgok, amelyek közvetlenül érintik országunk biztonságát.”
Van azonban egy nyilvánvaló különbség: Ukrajna védelmére a Nyugatot az ígéreteken kívül nem kötelezte semmi. Észtország, Lettország és Litvánia viszont a NATO tagjai. Az ebből fakadó biztonságérzet lehet a magyarázat arra, hogy egyesek elérkezettnek látták az időt az oroszkérdés végső megoldására.
Kérdés azonban, hogy Finn- és Svédország csatalakozása után megérne-e ez a három kis ország egy harmadik világháborút az Egyesült Államok számára? Ha Moszkva megítélése szerint ennek veszélye elhanyagolhatóvá válik, az indok adott egy újabb „speciális katonai művelethez” – tálcán kínálja a Baltikum.
