A sorozat korábbi hat cikkében áttekintettük az Európai Unió, vagy tágabban Európa leglényegesebb kérdéseit az ideológiai átalakulástól, a gazdasági, demográfiai és geopolitikai problémákig. E problémák túlnyomó részben Európa saját maga által előidézett hanyatlásából fakadnak, amire Oswald Spengler már száz éve felhívta a figyelmet (A Nyugat alkonya), George Orwell pedig az 1984 című munkájában jelezte előre. Amit Orwell 1949-ben figyelmeztető utópiának szánt, az pár évtizedes késéssel ugyan, de kísérteties pontossággal megvalósult.
Spenglertől azt idézném, amit a világváros sorsáról írt: „A világváros utolsó embere nem akar többé élni – egyénileg talán ragaszkodik az élethez, de mint típus, mint tömeg, már nem, mivel kollektív létére a halálfélelem megszűnése jellemző. Ami egy igazi földművest a legmélyebben rémülettel tölt el, hogy családja és neve örökre elvész, most elvesztette jelentőségét. A való világban a vérnek már nem kötelessége a vérvonal folytatása, és a végzet, utolsónak lenni a sorban, nem tűnik többé végső megsemmisülésnek. Gyermekek nem születnek, nem mintha ez lehetetlen lenne, hanem mert az értelem a legmagasabb fokán nem találja értelmét a létezésüknek.” Valóban, a nagymértékben urbanizálódott Európa nem akar utódokat létrehozni, a jelenlegi demográfiai mutatók mellett (1,52-os teljes termékenységi ráta) az eredendően európai népesség, mondjuk úgy őslakosság, kétszáz év alatt gyakorlatilag kihal. A jelenlegi európai népességnek csak töredéke fog megmaradni, az is elszigetelt enklávékban, rezervátumokban, mint az amerikai indiánok. A lakosság zömét a glóbusz különböző tájairól, főleg Afrikából és Ázsiából bevándorolt népesség fogja kitenni egy nagyon vegyes és megosztott kulturális közeget hozva létre.
Orwell utópiája pedig mára sok tekintetben valóság lett, gondoljunk például a woke-mozgalom kapcsán az „emlékezet lyukra” (memory hole), a gondolatrendőrségre (thought police) vagy a politikailag korrekt nyelvre, az „újbeszélre” (newspeech). A Nagy Testvérnek megfelel az Európát is irányító háttérhatalom, és ha minden jól (rosszul) megy, akkor hamarosan háborúban leszünk Keletázsiával vagy Oceániával, ahogy Orwell írta, és ahogy ehhez Orwell még hozzátette: „Az aktuális ellenség mindig az abszolút gonoszt képviseli, és ebből következik, hogy bármilyen múltbeli vagy jövőbeli megállapodás vele lehetetlen”. Orwell utópiáján 1984-ben jót mulattunk, mára valóság lett, talán azért, mert könyve írásakor Orwell nem teljesen a fantáziájára hagyatkozott, részt vett a spanyol polgárháborúban, ott értette meg, hogy a szélsőbaloldali eszmék hogyan rombolhatnak le egy korábban egészséges társadalmat.
Ami a jövőt illeti, természetesen a jövőbe senki sem lát, nincs más választásunk, mint a múltbeli tapasztalatok alapján analógiákat keresni. A múltban számos birodalom hosszabb-rövidebb virágzás után lehanyatlott, de találunk figyelemre méltó kivételeket is. Az ókori egyiptomi birodalom például háromezer éven keresztül fennmaradt úgy, hogy közben két alkalommal is összeomlott (első és második átmeneti kor). Ha a kínai történelmet nézzük, ott is megtaláljuk a fejlődés és stagnálás egymást követő fázisait, és éppen most, a 19. századi megaláztatások és a 20. századi stagnálás után Kína ismét a felemelkedés útján van, jó eséllyel arra, hogy világelső legyen, mint ahogy az is volt a Nyugat ipari forradalommal kezdődő felemelkedéséig.
Mindkét említett esetben azonban a hanyatlás és szétesés ellenére a részek ugyanazt a kultúrát vitték tovább, tehát a birodalom újjászervezése csak a központi hatalom helyreállítását és az államigazgatás megszervezését jelentette. A Han-dinasztia hetedik uralkodója Han Vu-ti (i. e. 156–i. e. 87) például bevezette a versenyvizsgákat, hogy Kína legkiválóbbjait tudja a fontos állami funkciókra kiválasztani. Szuj Ven-ti császár (581–604) pedig kétezer kilométer hosszú, hajózható csatornát ásatott ki, hogy a déli gabonatermő vidékeket az északi fővárossal összekösse. A nagy mű hat év alatt készült el (igaz, volt, hogy a férfilakosság egyharmada dolgozott rajta), és jelentős hatással volt a kínai gazdaság és kereskedelem fejlődésére. A csatorna 1300 éven keresztül, egészen a vasút megjelenéséig szolgálta Kína északi és déli részeinek összeköttetését. Kína falat emelt a migránsok ellen, ami évszázadokon keresztül megvédte a külső behatolásoktól, és amikor Dzsingisz kán unokája Kubiláj kán mégis elfoglalta, nem a kínaiak váltak mongollá, hanem a mongolok vették át a kínai kultúrát. Kubiláj, a Jüan-dinasztia megalapítója maga is a konfuciánusi hagyományok lelkes terjesztőjévé vált.
Mit tesznek ezzel szemben az Európai Unió birodalmi ambíciókkal megáldott vezetői? Erőszakolnak egy olyan politikát, a klímasemlegességet, amelyről egyszerűen bizonyítható, hogy a kitűzött cél nem érhető el, viszont versenyképtelenné teszi az egész Európát. Ahelyett, hogy megvédenék az unió határait, ösztönzik az illegális bevándorlást, mikor jól tudják, hogy a bevándorolt tömegek integrálhatatlanok az európai kultúrába, nem a bevándorlók lesznek európaiak (mint Kína mongol elfoglalása esetében), hanem az európaiak szorulnak ki saját földjükről. Erőltetnek olyan ideológiákat, amelyek egyike megkérdőjelezi az európai kultúra hagyományait, a másik pedig aláássa a társadalom alapját, a családokat. Ha ez így folytatódik, akkor Európának semmi esélye nem lesz arra, hogy a tudatlan, imbecilis vezetés esetleges bukása után ismét talpra álljon, mint az ókori Egyiptom vagy a Kínai Birodalom a hanyatlási periódusok után. Kérdés, lehet-e bármit is tenni e folyamat megállítására.
Az Európai Unió formailag egy demokratikus rendszer, ahol választásokkal leválthatók az alkalmatlan politikusok, a valóságban azonban a hatalom olyan hálózatok kezében van, amelyek demokratikus úton leválthatatlanok. A kapitalista világban (meg előtte is persze) mindig voltak nagy vagyonok és befolyásos pénzemberek, akik a politikusokat támogatták, és ezért cserébe elvárták, hogy vagyonukat megőrizhessék, sőt gyarapíthassák. Az ő hatalmuk a politika felett megkérdőjelezhetetlen, mert a kapitalizmus alaptörvénye szerint a magántulajdon szent. Változhattak tehát a politikusok, a háttérben lévő és a tényleges döntéseket hozó pénzhatalom változatlan maradt. Mindez nem volt annyira kirívó a második világháborút követő évtizedekben, mert a politika igyekezett egy szociálisan viszonylag kiegyensúlyozott társadalmat létrehozni, kis jövedelemkülönbségekkel és egy széles középosztállyal (európai szociális piacgazdaság). Az 1990-es évektől kezdve azonban ez a korábbi politika megváltozott, és a neoliberális gazdasági ideológia keretében tág teret adtak a vagyonok és ezzel együtt a politikai befolyás minden határon túli felhalmozódásának. Egy szűk euroatlanti „elit” kezében van a pénzügyi hatalom, és ezzel együtt a médiahatalom, a tudásközpontok finanszírozása és mindezzel a gondolkodási tér meghatározása, a közgondolkodás formálása. A pénzhatalom finanszírozza a különböző álcivil politikai mozgalmakat, a pénzhatalom kezében vannak az eladósodott országok és természetesen az ő politikusaik is. Mindegyik említett jelenségre lehetne konkrét példákat felhozni, de ezeket az olvasó maga is tudná sorolni.
Mindez önmagában is baj, mert megszünteti az állampolgárok politikába való beleszólását, de ami talán még ennél is rosszabb, e pénzhatalmi elit politikája, akarva vagy akaratlan, Európa lerombolására irányul. E hatalmi szerkezettel való elégedetlenség teljesen nyilvánvaló, ezt még az unió közvélemény kutató intézete, az Eurobarométer is kimutatja (például azt, hogy a lakosság 80 százaléka elutasítja az unió vezetése által szorgalmazott bevándorlást).
Ha az unió valóban egy demokratikus rendszer lenne, akkor most a 2024. évi európai parlamenti választásokon le lehetne váltani az alkalmatlan, nem Európa érdekeit szolgáló vezetőket. Csakhogy itt már régen nem egy demokratikus rendszerről van szó, és a változásokat a jelenlegi európai vezetés mindenáron, akár az ellenzéki pártok betiltásával is meg akarja akadályozni. A valóságban legfeljebb arra van lehetőség, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai realitásokat képviselő pártok nagyobb súlyt kapjanak az Európai Parlamentben. Ezt a nagyobb súlyt azonban arra lehetne felhasználni, hogy a jelenlegi hanyatlás okai minél szélesebb körben az európai közvélemény elé tárni, ami remélhetőleg elvezetne ahhoz, hogy a következő nemzetállami és európai parlamenti választásokon már a választók többsége álljon a realitásokat és ezáltal Európa felemelkedését képviselő pártok mellé.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
