Az emberek legalább 140 000 éve díszítik testüket olyan tárgyakkal, mint például a kagylók. Idővel a használt tárgyak köre bővült, és körülbelül 45 000 évvel ezelőtt robbanásszerűen megnőtt a többek között csontokból, kagylókból, elefántcsontból és kövekből készült gyöngyök típusainak változatossága.
A tanulmány szerzői megjegyzik, hogy ezen a ponton az ékszerek a modern régészek számára hasznos kulturális jelzővé váltak. „E megközelítés mögött az az elképzelés áll – írják –, hogy a személyes díszek olyan kommunikációs technológia, amelyet a csoporthoz tartozásra és a társadalmi státuszra vonatkozó kiváltságos információk közvetítésére használtak”.
A valakivel együtt eltemetett tárgyak extra jelentőséggel bírhatnak – ha mást nem is, azt, hogy a kultúra foglalkozott a temetéssel, ami abban az időben nem volt általános.
Egyes régészek az ékszerstílusok különbségeit használták fel a korszak kultúráinak megkülönböztetésére. Mások azonban nem értettek egyet ezzel, és azzal érveltek, hogy ezek a távolság miatti elszigeteltséget tükrözik egy olyan korszakban, amikor minden utazás gyalogos volt. Ha például a kagylókat nem használták messze, a szárazföld belsejében, az nem kulturális szakadást jelenthet, hanem inkább a behozataluk nehézségeit.
A legújabb tanulmány szerzői megjegyzik, hogy ezt a két egymással versengő magyarázatot tesztelni kellene. Ha a második értelmezés helyes, akkor a stílusok közötti különbségeket a távolság határozza meg. Az első nézet szerint olyan tényezők is szerepet játszanának, mint a nyelv, a környezet és az etnikai különbségek. Ha 30 000 évre visszatekintünk, ezek közül néhányat talán nem tudunk mérni, mások viszont nyomot hagytak maguk után.
Annak teszteléséhez, hogy melyik a helyes, a díszítések és azok helyének nagy adatbázisa szükséges, és ezt az első szerző, Jack Baker építette fel doktori disszertációjához, 112 helyszínről származó példák felhasználásával.
A nyersanyagokkal együtt a tanulmány a díszek stílusában is különbségeket állapított meg az egyes helyszíneken. Ahogy Baker elmondta a Science Magazine-nak: „A Gravetti-kultúra nem volt egy monolitikus dolog”.
Bár a földrajzi távolság minden bizonnyal szerepet játszott a helyszínek között talált eltérésekben, a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy messze nem ez volt az egyetlen tényező. Kilenc klasztert azonosítottak, amelyeket az egyes helyszíneken talált közös vonások jellemeztek. Ezek közül három temetkezési helyekből, hat pedig lakott helyekből állt.
Nem csak a díszítések árulkodnak a kulturális különbségekről. Kelet-Európában az összes temetkezési hely a korai és középső Gravetti-korszakból származik, és a gyakorlat ezt követően nyilvánvalóan valamilyen oknál fogva megszűnt. Ezzel szemben Itáliában csak a középső és késő Gravetti-korszakban tűnnek fel temetkezések.
„Eredményeink összhangban vannak azzal a nézettel, hogy a Gravetti-vadászók-gyűjtögetők személyes díszeik kiválasztásakor legalábbis bizonyos mértékig olyan konvenciókat követtek, amelyeket a kulturális csoporthoz tartozás érzése diktált, és hogy a csoportok között kissé átjárható kulturális határok léteztek” – írják a szerzők.
A jégkorszaki emberek DNS-ének kinyerése a közelmúltban lehetővé tette, hogy a populációkat a genetikai csoportjuk alapján azonosítsák, nem pedig kulturális elemek alapján, mint korábban. Baker és munkatársai bizonyítékot találtak arra, hogy genetikai szakadás volt az akkori Nyugat-Európa és a kontinens középső és déli részei között, de nyilvánvalóan nem ez volt a kulturális megosztottság egyetlen oka.
