Carl Andre – akit minimalista mozgalom egyik atyjaként tartottak számon – rájött, hogy a művészet ipari alapokra redukálható, s ezért egyszerű téglalap alakú szobrokat készített nyersanyagokból, például téglából, acélból, alumíniumból és cédrustömbökből. A BBC szakírója, Alex Taylor szerint azonban a művészet hagyományos szabályainak szétrombolása sokak számára túl radikális volt.
Carl Andre cédrusfából készült faragatlan tömbök alkotása
Fotó: AFP/DPA Picture-Alliance/DPA/Bernd von Jutrczenka
Világhírét egy hatalmas angliai botránynak köszönhette. A brit Tate galéria 1976-ban 2297 fontért megvásárolta Andre „szobrát”, amely 120 darab tűzálló tégla volt két sorban lerakva a padlóra. „Micsoda szemét” – hirdette a Daily Mirror címlapja. A sajtóban napokig tombolt a felháborodás és a vita arról, hogy az adófizetők pénzét hogyan költhették erre.
Sőt Andre szerény téglahalmát a modern művészet csalója megcáfolhatatlan bizonyítékának tekintették. Az ArtNews kritikusa azt kifogásolta, hogy minden téglának gyárban előállított a mérete, a súlya, tehát a rakás olyan, mintha nem Andre alkotta volna.
A közvélemény az Egyesült Államokban is nehezen fogadta be alkotásait, például sokakat felháborított az, amikor Connecticut állam 87 000 dollárért megvásárolta a 36 darab vágatlan sziklából álló szobrát. Hartford polgármestere nyilvánosan elítélte a vásárlást, amiért szerinte nemzetközi szinten is nevetségessé vált a városa.
Szintén nagy vitát váltott ki a 64 acéllap elnevezésű „alkotása”, amelyben nyolcszor nyolcas elrendezésben fémlapokat helyezett a padlóra. Ezek a lapok vonzották a nézőt, hogy sétáljanak rajtuk. A nézőnek pedig fel kell tennie a kérdést: „Ha ez egy műtárgy, akkor szabad rálépnem?”
Lépni vagy nem lépni, ezt itt a kérdés
Fotó: AFP/DPA Picture-Alliance/DPA/Wolfram Kastl
Andre válasza: „A művészet nagysága abban van, hogy összeköttetést létesít az anyagi és szellemi világ között. És fordítva: a műtárgy nem létezhet anélkül, aki csinálta. Teljesen belső síkra helyezni a művészetet, ez annyit jelent, hogy megfosztjuk magunkat az örömtől. Az én alapvető igényem: behatolni a világba, nem pedig szellemi menedékek építgetése.”
Lehet, hogy erről vitatkozott részegen harmadik feleségével, a kubai származású Ana Mendieta képzőművésszel, aki 1985. szeptember 8-án a 34. emeleti lakásuk ablakából kizuhant és szörnyethalt New Yorkban. A haláleset után Andre a segélyhíváskor azt mondta: „Az történt, hogy… a feleségem művész, és én is az vagyok. Azon vitatkoztunk, hogy melyikünk a híresebb, amikor ő bement a hálószobába, én pedig utána mentem. S azt láttam, hogy kiugrott az ablakon.”
Ana Mendieta úgy érezte, ha testét egyesíti a természettel, újra egésszé válhat azzal
Fotó: Galerie Lelong, New York
Hatalmas médiaérdeklődéssel mellett zajlott a gyilkossággal megvádolt szobrász pere, akit 1988-ban annak ellenére felmentettek a vád alól, hogy egy szomszéd házaspár a tragikus éjszakán hallotta, hogy a feleség azt üvöltötte, hogy „ne, ne, ne”, s Andre arcán több karcolás is volt. Sőt, a bérház portása is hallott kiáltást fentről, majd egy csupán alsóneműben lévő nő egy közeli csemegebolt tetejére zuhant.
Andre megúszta, azonban már nem csak alkotásai miatt lett sokaknak ellenszenves. Az utóbbi évtizedekben bárholt volt a világon kiállítása, mindenhol megjelentek a tüntetők táblákkal, amelyre az volt írva: Hol van Ana Mendieta?
Amikor a sorozatos zaklatásokról kérdezték, azt válaszolta: „Elég flegma vagyok. Inkább sztoikus. Gyerekkoromban kövér voltam, így jól megtanultam elviselni a zaklatásokat.”
Nyugodjék békében!
