Mohácsnál elesett a király, II. Lajos, elesett az esztergomi és kalocsai érsek, öt püspök, az országbíró, sokféle egyéb nagyúr, s persze a rengeteg lovas és gyalogos vitéz. A török fel sem foghatta, mekkora győzelmet aratott, évekbe telt, míg rádöbbent, hogy a nagyszerű Magyar Királyság, amellyel százötven éve harcolt, megrokkant, és a megsemmisülés határára került. Nem volt az még olyan nagyon régen, mikor Hunyadi János és Ulászló király Várnáig nyomult előre. Onnan Isztambul csak 260 kilométer. Akár oda is beszoríthattuk volna a szultánt, megszabadítva ezzel Európa ezen részét az oszmán birodalom uralmától. Segítség kellett volna, felismerés, az önző, kicsinyes hatalmi és anyagi érdekek felülírása. Nem történt meg, épp ellenkezőleg. Amint megneszelték gyengülésünket, jöttek a hiénák. S ami még kiábrándítóbb: jöttek a belső bitangok, akik egy kis pénzért, hatalomért eladták – pontosabban – odaadták az országot a mindig többet ígérőnek.
Ettől kezdve másról se szólt az élet itt a Kárpát-medencében, mint az állami és nemzeti önrendelkezésről. Az önálló akarat keresztülviteléről, a függetlenségről, amelyhez viszont hiányzott már az erő. Az önbizalom még megvolt, de már leginkább olyan alkudozó, erdélyi fajta. II. Rákóczi Ferenc és hívei viszont Buda felszabadulása után fegyverrel a kézben mondták ki a trónfosztást, vagyis a szakítást Béccsel. Sok oka volt a bukásnak, de leginkább az, hogy a törökkel zajlott viaskodás idején Magyarország minden szempontból elmaradt Európától. Ipar, kultúra, írásbeliség, népesség. Csoda volt, küldetéses népek tulajdonsága, hogy ebben az időben is szellemi csúcsteljesítményekre volt képes a magyarság. Ilyen volt a nyelv megőrzése. A nyelvvel a meséé, legendáé, dalé. Jókat írt már Tinódi Lantos Sebestyén. „Bátor igyunk az jó borban, jó kedvet vegyünk, / Istenünknek, nemzetünknek csak mi ne vétsünk, / Ha különben cseleködünk, lelkünkben vesszünk.” Csaknem félezer éve írta ezt Nyírbátorban, 1548-ban, s ma is minden szava igaz. Balassi Bálint: „Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül / Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!” Örök vágya az embernek az ilyen halál. Balassi Bálintnak nem adatott meg, 1594-ben Esztergom ostrománál ellőtték mindkét lábát. Tizenegy napot szenvedett, s úgy halt meg. Akkor már négy éve elkészült a biblia magyar nyelvű fordítása, amit ki is nyomtattak. Ez Vizsolyban történt, a fordítóról Károli Gáspárról kapta a nevét.
Egyedül nem megy – mondogatták akkoriban, s ebben sok igazság volt. Ezért jócskán akadt híve annak, hogy a Habsburgok révén Nyugati segítséggel nyerje vissza az ország korábbi állapotát. Buda ostromát a XI. Ince pápa által szervezett Szent Liga a kereszténység nevében hirdette meg. A siker után az ország mégis a Habsburgok ölébe hullott. Ehhez a keresztény hadaknak meg kellett vívni a második mohácsi csatát 1687 augusztusában. Német-magyar-horvát seregek elsöprő győzelmet arattak. Lám, azért nyertünk mi is egy mohácsi csatát! 1688-ban a keresztény hadak elfoglalták Nándorfehérvárt is. Itt megnyugodhatott volna a helyzet, de nem így lett. Az Oszmán Birodalom nem volt olyan roskatag, mint ahogy azt utólag beállítják. Többszöri ostromok után 1739-ben a vár török kézre került. A Habsburgoknak később volt elég bajuk, Napóleon megszüntette a Német-Római Birodalmat, így lettek osztrák császárok. Változott a helyzet délen is. Nándorfehérvárt – Belgrád néven – Szerbia fővárosának nyilvánította Obrenovics fejedelem, aki mindjárt be is jelentette igényét a magyar területekre, ahová valóban sok százezer szerb húzódott a vérzivataros időkben.
A magyar önrendelkezés nem állt helyre, bár a Habsburg uralkodók – II. József kivételével – elismerték, hogy a Magyar Királyságot (Erdély nélkül!) saját törvényei alapján lehet csak kormányozni. A Szent Korona volt a jogforrás, az országgyűlés törvényalkotó joga és a megyei autonómia formájában. Időnként mindkettőt korlátozták. A megyét nehezebb volt. Túl sok volt belőle. Végül hatvanhárom kis kifinomult, az Aranybulláig visszalátó köztársaság. Rákóczi után még egy nagy rebellióra gyűlt össze a nemzet, de a szuverenitást tartósan kivívni akkor sem sikerült. Mindenkinek jobb lett volna, de a hataloméhség, kapzsiság – sőt még a személyes gyűlölködés is – megakadályozta, hogy 1848-ban Európa után eredjünk. Meg volt bennünk az elhatározás és a képesség. Az a gyönyörű reformkor. Széchenyivel és Vörösmartyval. Wesselényivel és Kölcseyvel. Egy valami nem volt: elég erőnk. Legalábbis az Osztrák-német-orosz szövetséggel szemben. Igen, a germánok és a szlávok. Leverettünk, de nem buktunk. Ellenállásunk elég volt egy alkuhoz. Petőfi soha meg nem talált teste, Arany János meghalni kevés ereje. Óvott minket Kossuth, de a józan ész azt súgta, próbáljuk meg még egyszer a nyugattal. Egyezzünk ki. Rossz vége lett. Nem lehetett ezt előre látni? Kossuth látta. És nem csak ő. Jött Trianon. Ez a kiegyezés következménye is volt. Jött a függetlenség, de milyen áron. Összezsugorodva, megalázva, ellehetetlenítve. A puszta létért tíz év megfeszített munkájával küzdve Bethlen István vezetésével. De Babits és Kosztolányi, Szabó Dezső szellemével is. Átitatva lelket-szellemet a megnyomorítottság érzésével. Az „ez így nem maradhat” kiáltásával. Az „egyedül nem megy, de mással még úgy se” rossz tapasztalatával. S ezért a revízió megvalósításának rossz érzéseivel. Mibe fog ez kerülni, hogy megint nem önerőből történik a felszabadítás? Teleki Pál. Ijedt tekintetek, a halál.
Ennek is rossz vége lett. Lemondtunk, idomultunk. Csatlakoztunk, hadiállapotba csúsztunk, hadat üzentünk. Megsegítettek, megrövidítettek, megszálltak, megrostáltak, bemocskoltak, magukkal rántottak. Magukkal rántottak, mint 1918-ban, 1945-ben is. Megint talpra álltunk. A második nagy háború után ilyentájt, 1946. február 4-én alakított kormányt az első parasztember Magyarországon. Nagy Ferenc húszholdas kisgazda. A nagy álma volt, helyreállítani, de inkább megteremteni az önrendelkezést. Hogy menjenek haza a megszállók – akkor már a szovjetek –, s az ország ne csak független legyen, de polgárainak öntudatából, erejéből fakadóan szuverén is. Rendelkezhessen a sorsával. Legalábbis befolyásolhassa azt. Nem lehetett, nem engedték. Akkor éppen keletről nem engedték, de minden korábbinál kártékonyabb belső bitangok segítségével. Még fellángolt a rebellió 1956-ban, s ez után csoda, hogy egy egész nemzedéket bemázolt az árulás? Nem csak Kádár árulta el a hazát, de tíz- és százezrek, minden nap, minden éjjel. Szemek a láncban. S persze sokan úgy érezték, hogy a nyugat is elárult minket, pedig nem kellett volna. Miféle érdek, miféle zsákmány vonzotta volna őket ide 1956-ban?
Milyen kiábrándító, hogy ma is az önrendelkezésünkért kell küzdenünk. Valamit lehet, hogy nem értünk. Az erősebbek szemében mi csak zsákmány vagyunk. Országunk élén engedelmes helytartókat, legfeljebb készséges maharadzsákat tűrnek meg. És mi megint nemet mondunk. Tényleg értetlen egy nép vagyunk. Hát mit akart Rákóczi és mit Kossuth? Mit akart a trianoni generáció, Nagy Ferenc és mit a pesti srácok. És mit a „rendszerváltók”. Hát nem látták az alagút elejét? Csak a végéről álmodoztak. A költők népe? Hiszen nincs nemzet, amelyet annyit korholtak dédelgetett poétái, mint a mienk. Amelyet annyiszor meghalattak, eltemettek, elsirattak. De meg nem tagadtak. Velünk haltak. Velünk dőltek. És mit akarunk mi? Egyedül mindenki ellen? Akarja a fene, de sorsunkat mégis csak a kezünkben tartanánk. S ha sokan vannak ellenünk, jobban össze kell tartani. Majd lesznek barátaink és híveink is. Az állhatatosság vonzó. Az állhatatosság magva az igazságba vetett hit. Magunk akarunk dönteni a sorsunkról, jelenünkről és jövőnkről. Ha kell okos kompromisszumokkal. Nem akarjuk, hogy még egyszer magával rántson a mélybe bármilyen hatalom és birodalom. Ha itt lesz az idő, ugrunk magunk, ugrunk a mélybe, a sötétbe. Megtesszük, de csak szabad akaratunkból és a feltámadás reményében.
A szerző történész
