Most, amikor még mindig az orosz-ukrán úgynevezett proxyháborúval fekszünk és ébredünk, az emberiség egy része kezdi észrevenni, a Föld népessége közel van ahhoz, hogy meggyilkolja önmagát. A történelem korábbi évszázadaiban is tűntek el népek örökre, s csak kevés nyom maradt utánuk, most azonban van esély rá, hogy igen sokan fognak eltűnni a süllyesztőben. (Ilyen a boksz.) A fegyver mindenesetre megvan hozzá. Sok fegyver. Ugyanakkor, mintha egyre többen kezdenének rájönni, hogy a veszély valós. Minap egyik jeles hetilapunknak adott nyilatkozatában fogalmazott úgy egy ismert közéleti ember, hogy „Nem akarok úgy megöregedni, hogy végig nézzem, hogyan teszik tönkre Európát.” Úgy vélem, sokan gondolkodnak így. Csakhogy jó ideje már úgy tűnik, Európa tönkre tevőit cseppet sem érdekli, hogy mi, akik ezen a kontinensen élünk, mit akarunk. No és persze reggeltől estig szemérmetlenül hivatkoznak a demokráciára, melyet ők ítéltek halálra már jó ideje. S mivel egyre többen érzékelik, hogy csúnya csapdába kerültünk, ám ebből nem tudnak, s nem is hagyják őket kikerülni, azzal is szembesülniük kell, hogy Európát bizony már tönkretették. Nyilvánvalóan szándékosan, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy nem állt módunk hatékonyan tiltakozni ezen terv és annak megvalósítása ellen.
Néhány tény, mely mindezt előre jelezte: lassan pontosan tíz éve lesz, hogy 2014 decemberében a Nobel-békedíjasok 14. Világtalálkozóján, Rómában többen is kijelentették, hogy veszélyben van a béke, mert vannak nagyhatalmak, melyeknek szilárd véleménye, hogy céljukat katonai erőszakkal lehetne elérni, ami – minden józan ember szerint – elkerülhetetlenül egy új, veszélyes háborúhoz fog vezetni. Még mielőtt azt gondolnák, hogy részt vettem eme összejövetelen, sietek megjegyezni, hogy a fenti mondatokat Eva Maria Barki, Bécsben élő nemzetközi jogász előadásán hallottuk sokan, itt, Budapesten. Többen még az atomháború veszélyére is figyelmeztettek ugyancsak ismert gondolkodók, és akkor is csak azt gondolhattuk civilként, mint amit most is gondolunk, meglehet sokan, miszerint ugyan mit tudnánk tenni mi, „kisemberek”, hogy mindezen őrültségeket elkerüljük? A válasz azóta sem érkezett meg senkitől sem, mindenesetre 2015 januárjában Mihail Gorbacsov is óvta komoly szavakkal a háborútól Európát, csak éppen ő sem tudta megmondani, mi a teendő a fenekedők ellen. Majd Soros György lépett a porondra, aki szintén 2015 januárjában hívta fel a figyelmet arra, hogy – idézem – „végre fel kellene ébrednie Európának, s észre kellene vennie, hogy háború van, és ennek megfelelően kell cselekedni. Az EU tagállamainak ugyanis végre azt kell cselekednie, amit egy államnak tennie kell, amely háborúban áll Oroszországgal. Mert az első számú ellenség Oroszország, második Kína. Mindkettő veszélyes.” Olyan „apróságok” is szóba kerültek ezen a világtalálkozón, miszerint, bár a NATO megígérte, hogy nem fog keleti irányban terjeszkedni, mégis terjeszkedett. A jelszó az volt: Nem szabad hagyni, hogy bármilyen rivális bárhol megerősödjön. Így is lett. Ennek értelmében akarta s akarja az Egyesült Államok különválasztani Oroszországot Európától és viszont, Európát Oroszországtól. S most itt ne menjünk bele a részletekbe, abba, hogy kinek mire fáj a foga a másik területére, a lényeg ez esetben úgyis az, milyen előzményei, milyen céljai voltak és vannak az egymással fenekedőknek, kit áldoznak fel céljuk érdekében, s a boszorkánykonyhákban Európa és népei számára mi van az étlapon. Magyarán, mint fentebb már jeleztük, kíváncsiak vagyunk, hogyan teszik tönkre Európát. Mert hogy a tönkretétele zajlik, azt már csak a vak nem látja. Mint ahogyan a rettegésüket is tapasztalhatjuk egy formálódó Eurázsia blokktól.
A mindennapok tényei, eseményei, számunkra, civilek számára azt bizonyítják – s elnézést azoktól, akik e téma szakértői, hiszen most egy civil véleményét olvashatják –, hogy naponta törlik fel Európával a padlót a világ urai. George Friedman világhírű politológus mondta egy interjúban, sokak meglepetésére, hogy „már száz esztendeje az az Egyesült Államok célja, hogy megakadályozza egy eurázsiai kontinentális hatalom létrejöttét. S ha Eurázsiát nem lehet meghódítani, akkor legalább a nemzeteket kellene felheccelni egymás ellen, és az egyensúlyt megzavarni.” Aligha hinném, hogy ezen gondolatát nem értenénk, hiszen a szemünk előtt zajlik mindez.
Különös a világ. A fentebb emlegetett Nobel-békedíjasok konferenciáján az az idézet is elhangzott, hogy az Egyesült Államok katonai akadémiáján a mai napig tanítják a Szívország elméletet. S hogy szerintük mi ennek a lényege? Íme: „Aki uralkodik Kelet-Európán, az uralkodik a szívországon. Aki uralkodik a szívországon, uralkodik a világszigeten. Aki uralkodik a világszigeten, uralkodik az egész világon.” A világsziget alatt Eurázsiát kell érteni.
Nos, sok más érdekes, tanulságos és megdöbbentő tény is elhangzott azon a konferencián. Mi, civilek, akiknek folyton a demokráciáról hazudoznak, hiába mondjuk, hogy nem szeretnénk úgy megöregedni, hogy végignézzük, hogyan teszik tönkre Európát. Immáron az egész világ tönkre tételéről van szó. A mindennapos provokációkról, a sorozatos hazudozásokról, mellyel a világ urai legkevésbé sem törődnek. Mint ahogy Európa szemünk előtt történő tönkre tételével sem. Jól kitervelt, mocskos módszereik nemigen adnak nekünk reményt arra, hogy Európát meg tudjuk őrizni úgy, ahogy szeretnénk. S bár olykor úgy érezzük és reméljük, hogy „föltámadott a tenger”, sajnos naponta kapjuk a pofonokat, hogy az „Azért a víz az úr!” szereposztást nehéz megváltoztatni.
A szerző újságíró
