Köztudott, hogy az 1848-as esztendő végére nem volt könnyű helyzetben a magyar szabadságharc, hiszen a császári hadsereg túlereje egyre jobban kidomborodott, és december közepén, amikor Windisch-Grätz megindította csapatait, az a remény is tovaszállt, hogy a telet kihasználva tavaszig időt nyerhet a honvédsereg és a kormány. Perczel Mór december 30-i móri veresége után egyértelmű volt, hogy katonai erővel nem védhető meg a főváros, az esztendő utolsó napján a kormány és a parlament Debrecenbe költözéséről kellett dönteni.
A Branyiszkóhoz vezető út
A császári csapatok megtévesztése érdekében Görgei Artúr javaslatára a központi sereget ketté osztották, és amíg a Perczel vezette hadtest a Tisza vonalához vonult vissza, hogy biztosítsa Debrecent, addig a Görgei vezette feldunai hadtest észak felé vonult az ostromlott Lipótvár felmentése érdekében, egyúttal Windisch-Grätz csapatait hátbatámadással fenyegetve, aki így nem indíthatott teljes erejével támadást a tiszai védvonal ellen.
Görgei Artúr azonban hamarosan fel kellett ismerje, hogy Lipótvár felmentése esetén könnyen az ellenség gyűrűjébe eshet, hiszen északról Götz, délről Csorich csapatai fenyegették, míg a Lipótvárt ostromló Simunich nyugatról zárhatta volna körbe. Ezt felismerve, Görgei a felvidéki bányavárosok irányába vonult.
– A branyiszkói ütközet felidézését január 20-a környékén érdemes kezdeni, amikor Görgei Artúr a hadtestével a bányavárosok négyszögét szállta meg abban a reményben, hogy néhány hétig pihentetheti csapatait, feltöltheti azokat és a készleteit, újoncokat toborozhat. Az elképzelést a császári-királyi csapatok megjelenése megakadályozta, és kisebb ütközeteket követően a tábornok január 25–27-e környékén összevonta csapatait Besztercebányára, hogy két oszlopban kivonja őket, és meginduljon kelet felé. A császári csapatoktól való elszakadás mellett az is cél volt, hogy az Eperjes, Kassa környékén állomásozó Franz Schlik-hadtestet esetleg meg tudja szorítani – vázolja az előzményeket Hermann Róbert.
Mindez azért is fontos volt, mert Schlik hadteste a Duklai-hágón keresztül betörve a tiszai védelmet fenyegette.
– Görgei és a Guyon Richárd vezette déli hadoszlop is két, két hadosztályból állt. Január 28-án már világossá válik Görgei számára, hogy a bekerítéstől nem kell tartania, mert megérkeztek hozzá Windisch-Grätz követei a megadásra bíztatva, és ebből következett, hogy a herceg nem katonai erővel, hanem diplomáciai úton szerette volna kiiktatni a hadtestet. Február első napjaiban érték el Lőcsét, ahol két lehetőség kínálkozott, a Hernád völgyén keresztül felvenni a kapcsolatot a Klapka György vezette felső-tiszai hadtesttel, míg a másik elképzelés nehezebbnek, de gyümölcsözőbbnek mutatkozott, azaz a branyiszkói hágón áttörve elérni Eperjest, és így megszorítani a Schlik-hadtestet. Ebben a tervben az volt a veszélyes, hogy könnyen egy csiki-csuki helyzet alakulhatott volna ki, hiszen, ha a hágón az áttörés nem sikerül, akkor a felvidéki hadtest kerülhet két tűz közé, sikeres áttörés esetén viszont Schlik hasonló helyzetben találja magát – utal a veszélyekre a történész.
Mi a különbség az ütközet és a csata között?
Fontos hangsúlyozni, hogy az ütközet és a csata elnevezés között elsősorban az tesz különbséget, hogy milyen nagyságú erők vesznek részt az összecsapásban. Kisebb seregrészek küzdelme esetén beszélünk ütközetről, míg teljes seregek harca esetén csatáról. Mivel Branyiszkónál egy hadosztály és egy dandár feszült egymásnak, csak ütközetről beszélünk, míg a sokkal csekélyebb emberveszteséggel járó pákozdi összecsapás csatának tekinthető. Mindez azonban nem befolyásolja egy, egy összetűzés jelentőségét, hiszen a kisebb veszteségek ellenére a pákozdi csata is nagy horderejű a szabadságharc során, miként a branyiszkói ütközet is messze túlmutat a végeredményén.
A kockázatosabb megoldást a történész megítélése szerint az a gondolat is támogathatta, hogy a téli hadjárat során a felvidéki hadtest ugyan számos összecsapást vívott, ám mindössze egyetlen ütközetet nyert meg, és egy siker jó hatással lehetett a katonák moráljára. Ugyanakkor növelte a kockázatot, hogy egy hágó bevételénél mindig a védekező csapatok vannak előnyben.
– Görgei azzal számolhatott, hogy túl nagy erőket Schlik nem tud a hágó őrzéséhez biztosítani, hiszen jelentős területet kellett megszállnia a hadtestével. A történelemben az ilyen kockázatos lépésekről mindig csak utólag derül ki, hogy zseniális húzás vagy eszement ostobaság – fogalmazott a szakértő.
A hágóhoz egy szerpentines út vezetett, ahol több védőállást is kialakítottak Deym katonái. A február 5-i ütközet, amelyben mintegy négyezren vettek rész a magyar oldalon, és valamivel kevesebb mint kétezer katona állt a császári vezérőrnagy rendelkezésére, már a maga korában is a legendás küzdelmek közé emelkedett a kereszttel rohamozó tábori lelkész, valamint a dupla zsoldot vagy visszafordulás esetére kartácsot ígérő Guyon tábornok alakjával, aki állítólag az első roham sikertelenségét követően valóban katonáira lövetett az ágyúkból.
Az ütközet három legendás pillanata
– Ezeknek az anekdotáknak mindig van valamilyen alapjuk. Az tény, hogy a hágó bevételéhez a tüzérség érdemi segítséget nem adhatott, ennek ellenére felállították őket. Később, 1880-ban a Vasárnapi Újságban egy tüzér elismerte a kartácsot, de állítása szerint az ágyúk úgy voltak beállítva, hogy a legénységet megijesszék, de ne találjanak el senkit. Az összecsapás lefolyásáról részletes jelentés nem maradt fent, de a beszámolók szerint a hadosztály tábori lelkésze, a piarista szerzetes tanár, Poleszni Imre, aki a csata után az Erdősi nevet vette fel, a szlovák újonczászlóalj élére állt, és maga elé dobta a másfél méteres fakeresztjét azzal a szlovák nyelvű felkiáltással, hogy „Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?” A császári katonák persze ugyanolyan keresztények voltak, mint a szlovák újoncok, de a lelkesítés bevált, a derék újoncok rohantak lelkészük után, ráadásul nem a szerpentinen, hanem a meredeken, ami miatt több megerősített állást is fel kellett adjanak a császári-királyi katonák, hogy ne kerüljenek a hátuk mögé a támadók. Volt egy harmadik legendás fellépés is. A lovasságnak a meredek emelkedőn túl sok hasznát nem lehetett venni, Parancsnokuk, báró Üchritz Emil őrnagy cselhez folyamodott. Maga mellé vette a századtrombitásokat, és némi gyalogsági fedezet mellett megindult egy mellékúton, majd minden százméteren trombitáltatott egy rohamjelet, ami az ellenség megtévesztését szolgálta – idézte fel a támadás meghökkentő jeleneteit Hermann Róbert.
Guyon Richárd számára a branyiszkói győzelem hozta meg a hírnevet és a tábornoki kinevezést
Fotó: Wikipédia/Branyiszkói ütközet
A császáriak hallgattak a pontos veszteségekről
A bekerítéstől tartó Deym végül a visszavonulás mellett döntött, ám ezt a jelentős veszteségei is indokolták. A védők nem adták fel könnyen a hágót, amit jól mutat, hogy egyes becslések szerint a halottak, a sebesültek és a fogságba esettek száma az osztrák oldalon a 800 főt is elérhette, amely 40 százalékos veszteséget feltételez.
– Ez a szám azért túlzásnak tűnik, Klapka György 1851-es visszaemlékezésében 300 halottról és 95 sebesültről ír, ami a kor összecsapásaiban inkább fordítva szokott lenni, de az sokat elárul a császári-királyi csapatok veszteségeinek nagyságáról, hogy a hivatalos jelentés nem tartalmazza a veszteségkimutatást, amit leginkább akkor alkalmaztak, amikor magasok voltak a számok, és inkább elhallgatták. Ha a 40 százalék túlzottnak is, a 20 százalék biztos, hogy reális. A magyar oldalon hasonló veszteségek lehettek, hiszen elkeseredett küzdelem zajlott a hágó bevételéért – érzékeltette az ütközet hevességét Hermann Róbert.
A történész arra is felhívta a figyelmet, hogy a napóleoni háborúk tanulságaként, a bekerítés, az áttörés megelőzése érdekében ekkor már hamarabb elrendelték a visszavonulást, mert a legnagyobb veszteségek mindig akkor következtek be, amikor a végsőkig megpróbáltak ellenállni.
Az ütközet a minimális célt elérte, a maximálisat – Schlik hadtestének bekerítését nem tudta –, mert egyrészt Görgei kissé óvatossá vált Eperjes elfoglalása után, másrészt az ekkor már Klapka fölé kinevezett fővezér, Henryk Dembinski altábornagy nem volt hajlandó a felső-tiszai hadtest egészét Kassa térségébe irányítani.
Már Görgei is nagyra értékelte a branyiszkói ütközetet, és a diadalban meghatározó szerepet játsszó 33. honvédzászlóaljnak hősies magatartása elismeréséül egy „Branyiszkó 1849. február 5.” felirattal ellátott aranyhímzésű zászlószalagot adományozott, amelyet a zászlajukra tűzve használtak a további harcok során.
A Görgei Artúr által adományozott nevezetes elismerés
Fotó: militaria.hu
A következmények megváltoztatták a háború menetét
– Tegyük hozzá, hogy Schlik számára mindvégig volt egy kiút a nyugati irányú visszavonulásra, mert a hegyes, dombos vidéken nagyon nehéz elzárni tökéletesen minden utat, és itt nem népfelkelőkről volt szó, hanem harcedzett császári-királyi katonákról. De az önmagában is egy komoly stratégiai siker, hogy Schlik visszavonulásának a kikényszerítésével a kelet-magyarországi területek tisztává váltak. Az áttörés jelentőségét az is emelte, hogy a felvidéki hadjáratot győzelemmel zárta a honvédsereg, ami a katonák moráljára kedvezően hatott, illetve
ennek köszönhetően a támadottból támadóvá vált a magyar sereg, így vehette át a kezdeményezést.
A történelemben számos olyan összecsapás van, amikor nem önmagának az ütközetnek van jelentős súlya, hanem következményeinek, amelyek megváltoztatják a háború menetét. A branyiszkói is ilyen volt, hiszen lehetővé tette a tavaszi hadjárat előkészítését – összegezte az ütközet jelentőségét Hermann Róbert.
