William J. Burns, a CIA igazgatója a Foreign Affairs január 30-i számában, egy terjedelmes cikkben magasztalta intézménye tevékenységét, és mutatott rá arra, hogy a hivatal tevékenysége mennyivel járul hozzá országa geopolitikai érdekeinek elősegítéséhez. Hogy miért íródott a kémtevékenységet indokoló és felmagasztaló cikk azt csak találgatni lehet, de a cikkben Burns, aki egyébként katonacsaládból származott, diplomata lett és elsősorban Ázsiával foglalkozott, maga említ bizonyos „stratégiai titkosítást”. A stratégiai titkosítás bizonyos titkok szándékos nyilvánosságra hozatalát jelenti riválisok aláásása és a szövetségesek megnyerése érdekében. A konkrét esetben a CIA tevékenységéről szóló igen vonzó kép bemutatása az ügynökök toborzását jelentheti a jövőbeli, a mesterséges intelligencia által a még korábbinál is bonyolultabbá váló kémtevékenység számára, de az is lehet, hogy a növekvő feladatok feltárásának célja a szervezet finanszírozásának növelése.
Az amerikai katonai doktrínákban, de általában az euroatlanti fősodratú médiában is megszokott dolog, hogy az ellenfeleket valamilyen szempontból alsóbbrendűnek mutatják be, például gazdaságilag, technológiailag elmaradottabbnak, ami igaz is lehet, de minden egyes esetben hozzá teszik, hogy vezetőik diktátorok, akik elnyomják a népüket, szűklátókörűek, önkényesen, szűk körben hoznak döntéseket, vagy valamilyen egyéb elmarasztaló jelzőt találnak. Ez a fölényeskedés érthető, hiszen Amerika háborúit (amelynek a második világháború befejezése óta eddig már több millió áldozata van, csak vietnámi háború áldozatait 2 millióra becsülik) valahogy el kell adni az egyébként békeszerető amerikai népnek, és ez úgy történik, hogy a beavatkozásokra a népüket elnyomó, a világot fenyegető diktátorok legyőzése, a demokrácia, a jólét áldásainak kiterjesztése, meg persze Amerika biztonságának megvédése érdekében van szükség.
Nem tudom mennyire közismert, hogy amikor a Szovjetunió kivonta csapatait Kelet-Európából, Gorbacsov azt a fix ígéretet kapta James Baker amerikai külügyminisztertől, hogy ha az egyesített Németország a NATO ragja maradhat, akkor a NATO egy centimétert sem terjeszkedik kelet felé. A Gorbacsovnak frissen tett ígéretek ellenére amerikai hivatalos körökben a NATO-nak Lengyelországra és más államokra való lehetséges kiterjesztéséről már 1990 őszén beszélni kezdtek és a NATO rövidesen, 1993-ban, létrehozta a Békepartnerségi Programot, a NATO-tagság előszobáját, és hamarosan Lengyelország, Csehország és Magyarország a NATO tagja lett. De ezzel a bővítés nem állt le, a sorozatos orosz tiltakozások ellenére a NATO tovább menetelt az orosz határok felé. Az oroszok számára az utolsó csepp a pohárban Ukrajna NATO-tagsága volt, amelyet a NATO 2008-as bukaresti ülésén határoztak el, akkor még Franciaország, Németország, Olaszország, a Benelux államok és Magyarország ellenkezése ellenére. Ekkor Ukrajna lakosságának kétharmada utasította el a NATO-tagságot és a NATO-ba belépést szorgalmazó egyes vezetőinek legfőbb gondja az volt, hogy a lakosságot hogyan győzzék meg a tagság előnyeiről. Ez végül is a majdani puccsal sikerült, amelyet előkészített Victoria Nulandnak az ukrán „demokratikus szervezetek” számára folyósított 5 milliárd dollárja, személyes részvétele a Majdan téri tüntetéseken és nem utolsó sorban az, hogy valakik, fizetett zsoldosokkal, a tüntető tömegbe lövettek. Az utolsó tárgyalás Amerika és Oroszország között, amikor még meg lehetett volna állítani a háborút, 2022. január 10-én zajlott Genfben. Oroszország fő kérése az volt, hogy Ukrajna ne lehessen a NATO tagja. Wendy Sherman amerikai külügyminiszter-helyettes azonban ezt határozottan elutasította, és leszögezte, hogy Washington nem fogja engedni senkinek, hogy aláássa a NATO „nyílt ajtók politikáját”, vagyis azt, hogy Ukrajna előbb-utóbb a NATO tagja legyen.
Mindez Burns fejében a következőképpen tükröződik (idézet a cikkből): „A hidegháború utáni korszak végérvényesen véget ért abban a pillanatban, amikor Oroszország 2022 februárjában megszállta Ukrajnát. Az elmúlt két évtized nagy részét azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megérteni a sérelmek, a becsvágy és a bizonytalanság gyúlékony kombinációját, amelyet Vlagyimir Putyin orosz elnök testesít meg. Az egyik dolog, amit megtanultam, hogy mindig hiba alábecsülni azt a megszállottságát, hogy Ukrajnát és annak döntéseit irányítsa. E kontroll nélkül szerinte lehetetlen, hogy Oroszország nagyhatalom legyen, vagy hogy ő maga nagy orosz vezető legyen. Ez a tragikus és brutális megrögzöttség máris szégyent hozott Oroszországra, és felfedte gyengeségeit, az egydimenziós gazdaságától kezdve a felfújt katonai erején át a korrupt politikai rendszeréig. Putyin inváziója lélegzetelállító elszántságot és határozottságot váltott ki az ukrán népből. A bátorságukat a saját szememmel láttam a gyakori ukrajnai háborús utazások során, amelyeket orosz légitámadások és az ukrán harctéri szívósság és leleményesség élénk képei szakítottak meg.”
Ehhez a lélegzetelállító elszántsághoz persze az is kellett, hogy a CIA ott legyen a hátukban biztatásként (mint ahogy később Boris Johnson is).
De a CIA-igazgató cikkének legmegdöbbentőbb része az, amikor az Ukrajnának nyújtott amerikai fegyvertámogatást azzal indokolja, hogy ez igen kis költség az általa elért geopolitikai nyereséggel szemben, de idézzük szó szerint: „A siker kulcsa az Ukrajnának nyújtott nyugati támogatás megőrzésében rejlik. Az amerikai védelmi költségvetés kevesebb, mint öt százalékával ez egy viszonylag szerény befektetés, amely az Egyesült Államok számára jelentős geopolitikai hozamot, az amerikai ipar számára pedig figyelemre méltó megtérülést jelent.” Ennél cinikusabb módon Amerika céljait nem is lehetne indokolni. Burns az orosz élőerő veszteségeit 300 ezerre becsüli, az ukránoké is lehet ugyanennyi. És e mögött többször ennyi gyerek van, aki elvesztette az apját, anya, aki elvesztette a gyermekét, és nem utolsó sorban feleség, aki elvesztette férjét és nevelheti egyedül, apa nélkül a gyerekeit, hogy csak a legközvetlenebb fájdalmakról beszéljünk, és ne említsük azokat a milliókat, akik otthonukból elmenekültek. Ez a geopolitikai hozam „járulékos vesztesége”, ahogy a katonai jelentések a civil áldozatokat szokták emlegetni.
Persze ez a geopolitikai nyereség, ami Ukrajna NATO-tagságából és ez által Oroszország középhatalommá degradálásából állna, még nem realizálódott, hiszen a háború még tart. Egyelőre sikerült egy jelentős orosz-iráni-kínai együttműködést összekovácsolni, amire pedig Zbigniew Brzezinski annak idején azt mondta, hogy ezt az Egyesült Államoknak mindenképpen el kell kerülnie. Természetesen nem becsülhető le az angolszász anakonda ereje (Alfred Mahan amerikai geopolitikus mondta annak idején, hogy a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, mint az anakonda, és lehetőleg elzárni a part menti területekhez való hozzáféréstől), de például a formálódó BRICS+ országcsoport ezt az anakondát (a térképet nézve) mint egy sarló keresztbe szeli.
Burns intelmei ellenére az amerikaiak mintha ki akarnának farolni Ukrajna finanszírozásából, ráhagyva ezt az Európai Unióra. Igaz, így a nyereség még nagyobb, hiszen a geopolitikai haszon az amerikaiaké, a katonai megrendelés szintén az amerikaiaké, míg a finanszírozás az Európai Unióra marad, akinek eddig a legkevésbé sem volt haszna, sőt kára származott az amerikai geopolitikai nyereségből.
Önmagában a geopolitikai nyereség fogalma is elgondolkodtató. Amerika katonai biztonságát, sőt nyersanyagokhoz, energiaforrásokhoz való hozzájutását Oroszország semmiképpen sem veszélyeztette, sőt nem veszélyeztette az Európai Unióét sem, aminek ellenkezőjét (hogy Oroszország katonai veszélyt jelen Nyugat-Európa számára) a fősodratú média most akarja az európai állampolgárok fejébe vésni, nyilván azzal a céllal, hogy Amerika geopolitikai nyeresége még nagyobb legyen.
Elgondolkodtató az európai vezetők viselkedése is. Azok az országok, amelyek 2008-ban még ellen akartak állni a NATO Ukrajnára való kiterjesztésének, most (Magyarország kivételével) önként vállalják az európai érdekeknek ellentmondó háború támogatását. Felmerül a kérdés: Európának nem lehetnének-e esetleg Amerikától független geopolitikai érdekei?
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
