Mióta létezik ember, vélhetően azóta nem akarja elfelejteni a múltat, amit átélt, benne az örömöt és a bánatot is. Igyekszik hát emlékezni azokra az embertársakra, akiknek sokat köszönhet egy-egy társadalom, vagy akár az egész emberiség. Mert olyasmit cselekedtek, amit nem illik, nem szabad, nem tanácsos elfelejteni az utókornak. A tisztességes ember mindig hálás volt, és ha tehette, rendre meg is emlékezett azokról az eseményekről és azokról az emberekről, hősökről, akiknek sokat köszönhetett, akik példaként álltak előtte. Hiszen a múlt tanít. S mert a művészet, benne a szobrászat, festészet, a költészet, a zene, a színház és a film, de még a primitívnek mondott barlangrajzok is, mind-mind alkalmasak arra, hogy emlékeztessenek bennünket a múltunkra, akár a fájdalmas, akár a lélekemelő eseményekre. Így hát az emberek szobrokat készítettek, festettek, rajzoltak, emlékműveket állítottak fel, csodaszép zeneműveket, verseket alkottak azért, hogy legyen maradandó emléke számos ünnepnek, valamint sok-sok nagyszerű embernek, akik ugyan már nincsenek velünk, de amit a múltban cselekedtek, azt nem szabad felejtenünk. Legyen ez a cselekedet akár jó, de akár káros is. Így készültek el gyönyörű vallási művek, Krisztus szobrok, nagy történelmi eseményekre, háborúkra és nagy történelmi személyiségekre is emlékeztető alkotások, melyeknek legfőbb célja mindig is az volt, hogy ne felejtsük múltunkat, nagyjainkat, magyarán a művészet segítsen az emlékek, a történelmünk, s még a hitünk megőrzésében is. Nos, a művészet, pontosabban a művészek segítenek is. Már ameddig hagyják a titokzatos és sötét erők. Hiszen – sosem hittük volna – beléptünk abba a korszakba, amikor gátlástalanul lehet rombolni. Mindent. Tárgyi emlékeket és emberi hitet. Mert hagytuk, mert hagyjuk.
Hagytuk, mi több, jószerével akadály nélkül engedtük, s mindmáig el is tűrjük, hogy a magát roppant műveltnek, toleránsnak, politikailag korrektnek gondoló európai ember hagyja lerombolni mindazt az értéket, amit ráhagytak a századok. Hagyja egy jó ideje már, hogy felgyújtsák templomaikat, megöljenek ártatlan papokat, tanárokat, tömegrendezvényeken robbantgassanak, a múzeumok kincseit megrongálják, leöntsék, kereszteket törjenek le építményekről, az utcákon randalírozzanak, nőket és gyerekeket erőszakoljanak meg, magukat antifasisztának nevezve gyilkoljanak, fittyet hányjanak határokra szárazföldön, tengeren, magyarán ott és akkor okozzanak kárt, ahol éppen kedvük támad erre. S hagytuk azt is, hogy az emberek elgyávuljanak, elveszítsék józan ítélőképességüket, elfelejtsenek gazságokat, emberiség elleni bűntetteket, s oda is elérkeztünk, hogy a fentebb emlegetett gazságok elkövetőit ne is merjék bírálni. Itt tart most Európa! S ez vitathatatlan.
Némi összegzés után el is érkeztünk a szoborügyekhez. Volt nálunk ugyebár Turul-szobor ellenes tüntetgetés (szegény gyönyörű turul!!), volt vita korábban a Nagy Imre-szoborról, de számos egyéb, politikai tartalmat nem hordozó szobrászati alkotásról is, s nem csak Budapesten, hanem szerte az országban. Voltak sajnos értelmetlen, érthetetlen szobor-rongálások, sok-sok helyén a világnak. Pár hete olvashattuk, hogy Lenin halálának századik évfordulója alkalmából a Nézőpont Intézet és a Kommunizmus-kutató Intézet közös közvélemény-kutatást készített a kommunista vezető és a kommunizmus megítéléséről. Kiderült, a magyarok több mint fele szerint Lenin elvtárs felelős volt tömeggyilkosságokért. Továbbá a megkérdezettek több mint háromnegyede nem ért egyet azzal, hogy Nyugat-Európában szobrot állítanak a kommunista diktatúra meghatározó alakjainak. Ha megkérdeznének, én sem örülnék neki. Mégis! Mégis azt mondom, nem tudnék szobrot rongálni. Sokkal inkább azt tenném, hogy egy-egy ilyen Lenin, s hozzá hasonló illető szobránál arra törekednék, hogy legyen ott egy igaz írás, adat, mely a történelmi tényeket kevésbé ismerőknek nyújt hamisítás nélküli tájékoztatást arról, ki is a szoborba öntött illető. És emlékeztet. Arra is, amire fáj emlékezni. Meg arra is, amire kötelező emlékezni. Már csak tájékozottságunk érdekében is. Nem vitatkozni kell a szobrokról, hanem megkövetelni, hogy az igazságot hirdessék, és ne engedjék a történelmet elfelejteni.
Biztosan sokan rájöttek már, miért is született ez a kis cikk. Természetesen elsősorban azért, amit fentebb leírtam, hogy a művészeti alkotások segítsenek abban, amit eddig is „megcselekedtek”, hogy soha ne hagyják feledésbe merülni mindazt, ami a történelemben megesett velünk. Hogy ne legyen ürügy a felejtésre, hogy kőbe vésve, avagy bronzból megformázva emlékeztessenek arra, amire, vagy éppen akire kötelező emlékezni, s amit-akit tilos elfelejteni. Manapság sok szó esik arról a szobortervről, melyet a 2006-os rendőrterrorra, ártatlan emberek meggyötrésére, a szemkilövetésekre emlékeztetve kíván megvalósítani Szilágyi Ákos honfitársunk. Nem könnyű a dolga, hiszen a bűnös sosem szereti, ha emlékeztetik. Márpedig mindig van, mindig volt és mindig lesz olyan esemény, személy, amit, akit nem felejthetünk, még akkor sem, ha ez többeknek nem tetszik. Mert nem szabad, sőt, egyenesen tilos lezülleszteni és elhamvasztani azt a szellemet és erkölcsöt, ami a magyarságot, emberségünket, tisztességünket oly sok megpróbáltatás ellenére még mindig fenn tudja tartani. Nos, ezért is fontosak a „szoborügyek”.
Utószó: Én pedig roppant kíváncsi lennék arra, hogy vajon ma hogyan öntenék szoborba Európát? A büszke nőt, ahogy a dal mondja. Ki vállalná el egy ilyen szobor megalkotását? Vajon hogyan fejezné ki az alkotás a mai Európát?
A szerző újságíró
