2024. február 10. szombat. 12:15
Egyszer megkérdeztem Határ Győzőtől, mi a véleménye Márai Sándorról? Az írónak szólt a kérdés a másik íróról. Határ elgondolkozott és azt felelte: „Kiénekelte a magas c-t, de így is csak a »holdudvarba« jutott. Neki is, mint minden írónak, vannak gyengéi.” Határ így fejezte ki magát a „tökéletesről”, pontosabban az eszményiről, a kiválóról, a mesteriről.
Ha hihetünk Pilinszky Jánosnak – márpedig miért ne hinnék –, akkor képzeletünkben a fogalom (tökéletesség) a Nap vagy a Hold körül megjelenő optikai jelenség fénykoszorújába tehető. A költő ezt írta: „Tudom, hogy nincs tökéletesség a földön. És elfogadni bizonyos értelemben a tökéletlent, ami mindenek ellenére a tökéletessé visz minket – ez a maximum.” Igen, állandóan úton vagyunk az igazság és a tökéletes felé anélkül, hogy egyszer odaérnénk. Tudjuk ugyanis, hogy százszázalékos igazság nincs, mint ahogy nincs százszázalékos alkohol sem. Ugyanígy vagyunk a világgal. Soha nem volt a világ tökéletes, de hogy belesodródunk-e a létrontásba (Hamvas Bélától kölcsönzöm a szót), az már tőlünk függ. A jelek kedvezőtlenek. A második világháború óta soha nem volt annyi aktív fegyveres összeütközés, mint napjainkban. Erőszak és békétlenség tanúi vagyunk. És mintha a természet is bosszút állna az ember tetteiért. Mindegy, hogy milyen magasra szárnyal az emberiség a tudományban, a katasztrófa ott leselkedik az utcasarkon. Aki nem így látja, behunyt szemmel közlekedik a világban, amelyet kétféleképpen lehet szemlélni. Vagy észrevesszük a sok szomorúságot és fájdalmat, aminek a következménye például a migráció, vagy megpróbálunk mindent kizárni magunkból. Mindenekelőtt a politikát. Harmadik út nem létezik.
Ebben a lelkiállapotban a tökéletes, a tökéletesség, a tökély szavakat lépten-nyomon használjuk, mondogatjuk, de a végén rájövünk, hogy ez csak délibáb, legenda, csapda, illúzió. Tudniillik elérhetetlen. Nem más, mint egy elvont fogalom. A tudós Selye Jánost is segítségül hívhatjuk, aki szintén azt írta: „A tökéletesség nem létezik…” Hozzátette azonban, hogy „mindenfajta teljesítményből van csúcsteljesítmény; elégedj meg azzal, hogy afelé törekszel”. Minden hivatás ugyanis végtelen lehetőséget kínál a csúcsteljesítmény elérésére. Az ember dolga, hogy efelé igyekezzen. Ugyanakkor – ismétlem – soha nem érjük el a tökéletességet. Talán a Teremtés az egyetlen, amit a tökéletesség teljesen lefed. Akkor járunk el helyesen, ha a „tökéletességet”, mint szuperlatívuszt a következő szavakkal helyettesítjük: hibátlanság, teljesség, kifogástalanság, hiánytalanság, páratlanság, mintaszerű, utánozhatatlan, megismételhetetlen, utolérhetetlen, felülmúlhatatlan stb.
A perfekcionizmus – az a makacs elhatározás, hogy csak a tökéleteset fogadjuk el önmagunktól – zsákutcába visz, és eleve bukásra van ítélve. Átok és szenvedés. A tökéletesség nem az egyetlen alternatívája a középszerűségnek. Reálisabb alternatíva például a kiválóság, a mesteri, az eszményi. Kiválóságra törekedni ösztönző és hálás dolog, tökéletességre törekedni viszont beteges és hiábavaló. Ifjúkorom költője, az orosz Jevtusenko is pontosan tudta, hogy a tökéletesség elérhetetlen. Éppen ezért fogalmazta meg az alábbiakat: „Tőle, ki gyógyít / és aki fát vág / és ki az öltönyt varrja nekem – / elvárom: remekül tegye a dolgát, / dolga bármi legyen. / Nem, ne legyen közepes, vacak átlag / sem a sárcipő, / sem a ház. // Bűn a középszerűség, akárcsak / a hazug szó: elfajulás. / Buzdítsa ki-ki magát, hadd / tenne dicsőt, remeket. / Naggyá nem lenni – gyalázat. / Mind naggyá legyetek!”
A szerző újságíró
