Minden demokrata antifasiszta, de nem minden antifasiszta demokrata. Sőt! Mi demokraták elvetjük az olasz fasizmust, amelynek centrumában az öncélú állam volt; a német nemzeti szocializmust, amely a felsőbbrendűségre, a fajelméletre épült; elvetjük a hungarizmust is, amelyről nehezen kimutatható, hogy a hatalom megszerzésén kívül mi is lett volna a szellemi muníciója. A fasizmus nem volt se jobboldali, se baloldali. Egyszerűen szélsőséges volt. Elvetette a hagyományos kategorizálást. A spanyol Primo de Rivera ezt így fogalmazta meg: „A jobboldal alapvetően a fennálló struktúrák megőrzését akarja, bár azok igazságtalanok, a baloldal pedig fel akarja forgatni ezt a rendszert, akkor is, ha ezzel sok kárt okoz.”
Ugyanakkor elvetjük a másik szélsőségesen emberellenes ideológiát is, a marxista-leninista kommunizmust, amely legalább akkora károkat okozott az emberiségnek, mint – a helytelenül, de nagyon is szándékosan – fasizmusnak nevezett szélsőség. A probléma abban van, hogy az antifasiszta álláspontot a fasizmus bukása után igyekezett kisajátítani a kommunista mozgalom. Egy időben nem mértük fel ennek a veszélyét, de ma már ezt is tudjuk. Egyenlő távolságra vagyunk minden szélsőségtől: kommunistától és fasisztától is. Ez láthatólag nincs így nyugaton, ahol nem tudják milyen a kommunista diktatúra. Még mindig él valami nosztalgia. Hátha tényleg csak Sztálin rontotta el. Marhaság!
Azért az értelmes nyugati polgár mindkét szélsőségtől távol tartja magát. Ennek gyökerei arra nyúlnak vissza, hogy a huszadik század első felében főleg Németországban utcai verekedésekben majd Spanyolországban fegyveres polgárháborúban estek egymásnak a fasiszták és a kommunisták. Berlinben voltak „no go zónák” már száz éve is. Az egyikbe nemzeti szocialista, a másikba kommunista nem tehette be a lábát testi épségének súlyos veszélyeztetése nélkül. Épeszű konszolidált polgár pedig egyikbe se. Ez is volt a cél. A hatalom megszerzése hibrid módszerekkel. Állandó utcai erőszakkal, fenyegetéssel, de még parlamenti választásokon. A félelem gerjesztésével. Ismerős? Az erősebbek akkor a nemzeti szocialisták voltak, hatalomra is kerültek. Pedig már létezett a kommunista Szovjetunió. A többit tudjuk.
Kitört a háború. Erre is igaz, hogy minden demokrata antifasiszta, de nem minden antifasiszta demokrata. Az antifasizmus egy táborba tömörítette a demokrata Nagy-Britanniát, Amerikai Egyesült Államokat és a legembertelenebb diktatúrát, a Szovjetuniót. A háborúban győztek, de egy egész korszak feloldhatatlan ellentétei származtak az elvtelen szövetségből. A demokratikusan gondolkodókat végül is igazolta, hogy a nemzeti szocializmus után térdre kényszerítették a hatalmas kommunista birodalmat is. Igaz, csak negyvenhat évvel a győzelem után (1991). Ebből a negyvenhat évből Magyarország és Közép-Európa – beleértve Kelet-Németországot is – negyvenet a kommunista diktatúra barakkjában tengődött.
A Szovjet Birodalom megbukott, de az eszme paradox módon épp arrafelé üti fel újra a fejét, ahol sohasem győzedelmeskedett. Több maszkban is jelentkezik, mint például megbélyegzés, szerződésszegés, a jog megcsúfolására, a természettudományos alapok ideológiai felülírására. Ezeket a fasiszták és kommunisták is használták: zsarolást, fenyegetést, erőszakot. A legszorosabb kapcsolatban a múlttal az antifasiszta álláspont erőszakos hirdetése áll. Antifa. Mi ismerjük ezt 1945 utánról. Az akkori antifasiszták csak a moszkovita kommunisták lehettek, hiszen aki korábban itt élt Magyarországon, s bár gyűlölte a nemzeti szocialistákat, de ugyanakkor örült a magyarlakta területek visszatérésének, vagy csak nem állt tevőlegesen szemben a nyilas rendszerrel, már nem lehetett rendes antifasiszta. Az antifasiszta-kommunisták aztán „fasisztának” bélyegezték a Horthy Miklós nevével fémjelzett történelmi korszakot is, s így már fasiszta lehetett az is, aki mondjuk a harmincas években képviselő volt vagy banktisztviselő, esetleg csak egyszerűen nemzeti érzelmű. A „fasiszta” bélyeg szépen bővült az idők során. A „fasiszta” egyben revizionista, nacionalista, soviniszta, elnyomó, klerikális, antiszemita, később rasszista, még később szexista, homofób. Egyeseknél már fehér, heteroszexuális. Hamarosan azonban ezek a részletek sem számítottak: a bélyeget bárkinek a homlokára rá lehetett sütni, akár azéra is, aki aktívan részt vett az antifasiszta ellenállásban, de nem volt kommunista. Így lett az antifasiszták és kommunisták egyre népesebb táborában „fasiszta fősámán” Pfeiffer Zoltán, aki a Bajcsy-Zsilinszky Endre nevével fémjelzett ellenállásban vett részt, vagy éppen Sulyok Dezső, aki ellen a nyilasok felkoncolási parancsot adtak ki 1944-ben.
Mindez semmilyen belső konfliktust nem jelentett az antifasisztáknál, hiszen korábban Sztálin utasítására például a szociáldemokratákat károsabbnak minősítették, mint a nácikat, s nevezték őket elmésen „szociálfasisztáknak”. Az egy időben kommunista költőt, József Attilát Moszkvából egyenesen „fasisztának” bélyegezték. Aztán jött az ukáz: antifasiszta népfront, lehetnek antifasiszták a szociáldemokraták, sőt a kereszténydemokraták, liberálisok és legitimisták is. Egy ideig. Amíg kell. Egy ideig a szociáldemokratákkal együtt is haladtak, míg fel nem számolták a parlamentarizmust (1947), majd likvidálták is őket (1948). Megint szociálfasiszták, osztályárulók lettek. De az antifasizmus nagy erő. A börtönből, sőt bitófa alól szabadult volt szociáldemokraták egy része feledve mindent, 1956 után megint a kommunisták mellé állt. Egy kis hatalomért, pozícióért. Ilyen volt Marosán György, Fock Jenő, vagy éppen Nyers Rezső. Mert hát harcolni kellett a fasiszták ellen! A forradalmárok ellen, orosz fedezékben, pufajkában, bírói talárban, tollal és fegyverrel. Micsoda harc volt. No pasarán! Abcúg Mansfeld, sőt abcúg Nagy Imre! Antifasiszták előre! Be a Munkásőrségbe! Kiképzésre!
Mi ezt mind tudjuk. Megértjük azt is, ha Nyugat-Európában tartanak a fasizmustól. Végül is ott született. A fasizmus is, és sokkal veszélyesebb rokona a nemzeti szocializmus is, a falangizmus is. Tőlük merített ihletet a tisóizmus Szlovákiában (Csehországban Fasiszta Párt működött 1939-ig); a legionarizmus Romániában vagy éppen az Usztasa mozgalom Horvátországban. És persze a hungarizmus Magyarországon. Szörnyű tragédia lenne azonban, ha a vélt vagy valós jelekre megint a szélsőséges antifasiszta klisékkel válaszolna a társadalom. Megbélyegzéssel, erőszakkal, kommunista – vagy éppen anarchista – akciókkal. Ezt megakadályozni első rendű érdeke minden demokratának. Semmiképpen nem tűrhető, hogy illegális csoportok az antifasizmus örve alatt Antifa rohambrigádok képében garázdálkodjanak Európa utcáin. Az erőszak soha, sehol, senkinek nem hozhat szabadságot. Egészen primitív, de primitívségében van valami ijesztő, az a mód, ahogy egy ilyen partizán kommandó garázdálkodott Budapest utcáin tavaly februárban. Az állam és az igazságszolgáltatás elemi kötelessége, hogy polgárait megvédje az ilyen támadásoktól. Ezt kellett volna tenni 1945 után a gyömrői tömeggyilkosság után, amikor hasonló brigantik több mint húsz ártatlan embert gyilkoltak le a községben a legbestiálisabb módon. Ezt kellett volna tenni 1956 után, Brenner János agyonverését követően. Mi lett a vége? Mentegetés, ha nem éppen a megbízás álcázása. Figyelemelterelés. Intézményesített terror, magyar GULAG, internálás, akasztófa, börtön, könnyek és düh.
Az antifasiszták természetesen gyűljenek össze és emlékezzenek meg áldozataikról. Figyelmeztessenek, ha veszélyt látnak. De tartsák magukat távol önző politikai céljaikat kihasználni akaró csoportoktól, s leginkább az agresszív, sunyi terroristáktól, akik öltözék vagy arckifejezés alapján kiválasztott embereket vertek össze Budapesten 2023-ban, s láthatólag a megbánás nyomait sem mutatják. Sőt! Mosolyognak és vádolnak, hazudnak és tábort gyűjtenek. A bűn bűnhődést kíván, vigyázzanak a jó szándékú emberek, hogy az antifasizmus jegyében ne váljanak hamis tanúvá, saját igaz pörüknél.
A szerző történész
