„Ilja Iljics heverészése nem volt kényszerűség, mint a betegé, vagy azé az emberé, aki aludni akar, sem alkalmi dolog, mint azé, aki elfáradt, sem élvezet, mint amikor valaki lustálkodik; ez volt az ő normális állapota.” Goncsarov 1859-ben megjelent emblematikus regénye, az Oblomov címszereplője volt az „oblomovizmus” névadója, s azt (pszeudolélektani vagy társadalomtípust és attitűdöt is leíró kategóriaként) a teljes apátiáig terjedő, mindent uraló tétlenség, illetve a szemlélődő, nyugodt gondolkodás ellentmondására utalva szoktuk használni. Ilja Iljics soha meg nem valósított terveket gondol ki, s elérve a krisztusi kort, átengedi magát a semmittevés örömének. „Tekintetét néha mintha fáradtság vagy unalom homályosította volna el, de sem a fáradtság, sem az unalom nem űzhette el arcáról a lágyságot, amely nemcsak arcának, de egész lelkének uralkodó és alapvető kifejezése volt.”
A cselekvésképtelenséggel szemben tűnik föl a regényben az örökké nyüzsgő vállalkozó alakja, ám az olvasó inkább megérti Oblomov apátiáját, akit az bénít le, hogy a megváltozott világban nem látja értelmét régi eszményei megvalósításának. A regény üzenete és a típus jóval összetettebb értelmezésrétegeket rejt magában, de az élménytársadalom és az unalom disszonanciája, a kettő egymás jelentését elfedő volta jutott eszembe erről. Már Pascal is az emberi egzisztencia két végpontjaként jelölte meg az unalmat és a szüntelen mozgást. Vajon tévedett-e, amikor nem érzékelt lényegi különbséget az unalom üressége és a szórakozások őrülete között, mivel az ember mindkét esetben tisztán látja saját nyomorultságát? (A kérdést Markowski is fölveti A kíváncsiság anatómiája című könyvében.)
Gyakori panasz, hogy a mai életmód szinte lehetetlenné teszi a csöndet, a szemlélődést, az elvonulást. Ha egy ifjabb generációs társunknak azt mondjuk, hogy digitális eszközök nélkül (ide értve a virtuális haverokat, a szórakoztató elektronikát) töltsön el egy számára hosszúnak tűnő időt (mondjuk, néhány órát), s hogy ne vegye észre az idő lassú múlását, ne is aludjon, inkább gondolkozzék, elmélkedjék, akkor szinte kétségbeesik. Nem tud mit kezdeni magával s a csönddel. Szó szerint unatkozik, s még látni is fájdalmas, ahogyan ezt teszi. Hozzászokott, hogy állandóan egyszerre több irányból generált élményt kínálnak számára, amelyek közé a hagyományos olvasás csak ritkán tartozik bele.
Persze, ha Montaigne kerülne a kezébe, ő sem bátorítaná, aki esszéiben megfogalmazta: mikor úgy döntött, hogy a maradék idejét visszavonultan és nyugalomban tölti, rá kellett jönnie, hogy ez nem is olyan könnyű. Pedig még csak a 16. században jártunk! „Lelkemnek nagy szabadságot adok, s hagyom, hogy önmagába nézzen, saját határát keresse” – írta, azt remélve, hogy a lelke már megérett erre, így nem kell semmi nehézséggel számolnia. Viszont ebben a hirtelen jött szabadságban mindenféle rend és gátlás nélkül egyre-másra hozta létre „agyrémeit és szörny-szülötteit”. A rendet csak a rendszeresség szüli meg.
Albert Camus az Életöröm című esszéjében írta, hogy az éjjeli szórakozóhelyek mindent feledtető, mámoros élményével szemben a kolostorok csöndjében és az utcai kútból vizet merítő asszony jelenését látva jött rá az életöröm lényegére: „csöndes szenvedély valami iránt, ami a következő pillanatban talán örökre elillan”. S izzó keserűség is ez, akár a Hamvas Béla szerinti szépség: valami még a teljes intenzitásában fölragyog, mielőtt végképp megsemmisül. Camus szerint az életöröm szétáradásában lehet fölfedezni, hogy a világ nem emberi mértékre szabott, hanem az emberre zárul rá. Mégsem tartja fogva, mert eggyé válik vele, és harmóniát teremt a metafizikai egyesülés. Már nem az élmény keresése a cél, mert megtörtént a megélés. Nem tör elő az unalom réme, nem fenyeget a hiánytól való félelem. S ez a leírás mutat rá, hogy az „élménytársadalom” állandó, valamilyen „hasznos” tevékenységnek látszó pótcselekvése nem más, mint az önmagunk megismerésétől való félelem – és annak tagadása.
Voltaire a Candide, avagy az optimizmus című pikareszk regényének a végén hangzik el a „műveljük kertjeinket” szállóige, s ennek kontextusában zajlik le egy rövid vita a szereplők között. Pangloss mester szerint az ember munkára, tevékenységre lett teremtve, a török úgy véli, a munka távol tartja az embertől a három nagy szerencsétlenséget: az unalmat, a bűnt és a szükséget – tehát a kultúrának erkölcsi, szabadidős és anyagi vonatkozásai vannak. Viszont a rosszallás is elhangzik, hogy „dolgozzunk, ne okoskodjunk” – amelyről a keleti filozófia mást vall, a gondolkodást (mint az úton létet) az egyik legmagasabb rendű emberi tevékenységnek tartva. (Ehhez olyan ismert „bon mot” is társul, mint a Henry Fordé: „A gondolkodás a lehető legkeményebb munka, valószínűleg ezért is foglalkoznak olyan kevesen vele.”)
Persze ha valaki felületesen tekint egy gondolkodó emberre, azt is hiheti, hogy az illető unatkozik. Nem tudja elképzelni, hogy a mulatva elmúlatni az időt rosszul értelmezett „carpe diem” világképe helyett megvalósítható a gondolkodva nem venni tudomást az idő múlásáról igazsága is. Paul Valéry írta, hogy „az unalomnak nincs arca”, amely jelenti a formátlanságát, de azt is, hogy túl sokféle formát ölt ahhoz, hogy egyértelműen föl lehetne ismerni. A jelentése igazán meg sem fogalmazható, olyan, mint a hiány: csak az éppen aktuális ellentéteiben ragadható meg, amikor valamilyen életfunkció nem működik.
Az unalom (s általában a restség) előbb-utóbb szorongáshoz vezet, amely képes az embert fizikailag is megbetegíteni. Bár a filozófiai kétely a létezés értelmében szintén szorongást okoz, a gondolkodás öröme és a törekvés az erkölcsi jó felismerésére, majd annak cselekvésre váltása nem mulatva múlatja, hanem az értelmes létezés örömében állítja meg az időt.
A szerző irodalomtörténész
