Hogy erkölcsileg mélyponton van a világ, aligha lehet tagadni. Elég csak egy-egy sajtóterméket, napilapot kézbe venni, ömlik ránk a szellemi mocsok, a kifordult világ számos ténye. Nincs kivétel, nemigen maradhat ki senki a mocsokból. Pedofilok bűntetteiről, gyilkosságok megrendeléséről, vezető pozícióban lévő emberek sikkasztásairól, boldogulni kívánó gazdák tüntetéseiről szólnak a hírek, nálunk is. Szuverén országok életébe kísérelnek meg rendre és törvénytelenül beleavatkozni a „nagyok”, gazdagságukkal kérkedő milliárdos selyemfiúkat ültetnek fontos pozíciókba, a drogfogyasztás legalizációjáról gondolkodnak, a beteggé tett bolygónk lakóit cserebogarakkal óhajtják etetni a jövőben, s már azt sem titkolják, hogy a tudomány segítségével akár földrengéseket, viharokat, gyilkos esőket is képesek okozni. Nem sorolom tovább, forrong a föld, lázadoznak lakói, többségük egész biztosan azt gondolja, amit a mondás imígyen fogalmaz: „anyám, én nem ilyen lovat akartam.”
Az úgynevezett „rendszerváltás” időszakában sok-sok lelkes ember úgy gondolkodott, pontosabban azt remélte, hogy eljön az az idő, amikor végre észszerűbben, a természetet jobban tisztelve élhetünk, valamiféle Rousseau-i harmóniában, a test, lélek, szellem hármas egységében. Ahogy az összefüggések tudományáról szóló elmélet megkívánja, s amiről oly sokat írt és beszélt Szepes Mária, és még jó néhány gondolkodó – sokak örömére és épülésére. Közéjük tartozott a sajnos már szintén néhai Géczy Gábor fizikus, földrajztudós is, aki éppen ezekben a napokban lett volna 61 éves. Ő számos alkalommal szólt arról, hogy a mai természettudományok a fizikai szintre vonatkozóan adtak tudást, a lelki szintbe a művészetek tartoztak, a szellemi szint pedig a vallás, a filozófia világa. S ahogy egy embert nem lehet három részre szétvágni, nem szabadna a tudományokat sem darabokra bontani. Ezt a nézetet nevezte Szepes Mária az összefüggések tudományának. S mindig hozzátette, azért nem működik jól manapság a világ, azért nincs igazi ismeretünk róla, mert mindent szétszabdaltunk, és nem hagyjuk, hogy bennünk, önmagunkban összeálljon minden, s magunk fedezzük fel a teljességet. Ha mindehhez hozzáteszem, hogy számos agykutató is beszélt már arról, hogy a művészeti nevelést, a lélekre ható nevelést elhanyagolni bűnös dolog, s ezen nézetüket még azzal is megtoldották, hogy e nélkül a fizikai világra vonatkozó tanítás és tudás nem ér semmit, akkor érdemes megfontolni véleményüket.
Géczy Gábortól az is-is törvényről is lehetett hallani. Nekem erről fogalmam sem volt, de az egyik, vele készített riportban erre is kaptam választ. Íme: „Ez azt jelenti, hogy mi mindent be akarunk rakni egyetlen fiókba, és csak egy fiókba. A világ meg úgy működik, hogy minden fiókban benne van minden. Ülünk a kis embertároló dobozokban, mondjuk a nyolcadik emeleten, és fogalmunk sincs arról, hogy a hetediken ki ül alattunk. Ez a jellemző a mai életünkre. A legnagyobb baj a világgal pedig az – s e tekintetben teljesen mindegy, hiszünk-e Istenben, vagy nem, mert mindenképpen teremtő lények vagyunk –, hogy a teremtés lehetőségét veszik el az embertől.” Megpróbáltam vitatkozni ezzel a nézettel, mondván, hogy oly sok tehetséges, alkotó ember van a világban, akik teremtenek, értéket teremtenek, de nem tagadhatom, hogy sokan vissza is élnek teremtő tehetségükkel, például úgy, hogy gyilkos fegyvereket, természetet ölő találmányokat alkotnak. Erre ő azt válaszolta, hogy ez a sötétség korszaka. Idézem szavait. „Például egyre inkább szinglisedik a világ. Senki nem mer semmit vállalni, tehát nem mer teremteni. Futószalagon működik az életünk. Régen, ha a parasztember felkelt, kigondolta, hogy kell egy gereblye, mert eltört a régi, s délre elkészítette az újat. Ma ez úgy működik, hogy összeül egy bizottság, jó hosszan értekezik azon, hogy meg lehet-e csinálni a gereblyét, majd egy külön mérnök közösség megtervezi az egyes fogakat, külön a nyelet, és bizonyos munkások legyártják ezeket. Egy következő ember meg összerakja. Ez nem teremtés, mert az a bizonyos szakmunkás egész nap csupán a gereblye bal kettes fogait csinálja. Valahogy annyira szétszabdaltuk a világot, hogy kiestünk a teljességből. És ez baj.” Próbáltam okoskodni, mondván, talán az a nagyobb baj, hogy hihetetlenül pénzfüggővé vált a világ. Mire Ő: „Az a helyzet, hogy a pénz már csak következmény. A pénz megtestesült félelem, semmi egyéb. A félelem úgy jött létre, és arra épül, hogy valamiből nincs elég a világban. Szerintem pedig a világ úgy van teremtve, hogy mindenből elegendő áll rendelkezésre.” Akármennyire is szaporodunk? – kérdeztem én. Mire ő: „Akkor is. Egyetlen egy esetben van szűkösség, ha az emberek egy szűk csoportja, mondjuk egy tizede, azt mondja, a javak kilencven százaléka az enyém. Most ez történik. De kérdem én, mi meg miért nem merjük elvenni ezt tőlük? Azért, mert félünk. A félelem, ami létrehozza a pénzt, s ami azt eredményezi, hogy nyolcórányi gályázással sem tudja megkeresni sok ember az alapvető szükségleteire valót. S hadd térjek még vissza az „»is-is«-hez. Ma ugye az van, hogy vagy dolgozunk, vagy szórakozunk, vagy pihenünk. Netán imádkozunk. De kérdezem én, vajon nem lehet úgy végezni egy munkát, hogy az szórakozás legyen? Vagy pihenés legyen? Elmondom én magának, hogyan néz ki ma egy értelmiségi munka. Negyede pályázatírással telik, a maradék idő fele mindenféle adminisztrációval, és ami marad, az talán a tényleges munkavégzés. De az a baj, hogy ezt is rutin-szerűen csináljuk. Ez a világ sok ezer éven keresztül normálisan működött, többé-kevésbé kiszolgálta az embereket, akik emberi módon tudtak benne élni és meghalni. Pár száz évvel ezelőtt valami történt a világgal, erre én azt szoktam mondani, hogy vírusos lett. Itt nem valakikkel, egy szűk csoporttal van a baj, nem egy elnyomó réteggel, hanem alapvetően a gondolkodásba került bele egy vírus. Egy hibás információ, ami arra késztette az embereket, hogy teremtés helyett harácsoljanak, s ahelyett, hogy szeretetben élnének, inkább hazudozzanak. Nézze meg, mily sok külsőséggel van teli a világ. Én azt mondom, az ilyenekkel élő embereknek a szeretet hiányzik az életéből. S helyette »pótcselekszenek«, hogy legalább irigyeljék őket. Az elsődleges szempont az, hogy ki kellene kapcsolnunk a félelmet az életünkből. Száz éve még úgy ittak áldomást az emberek, hogy Isten, Isten. Tehát a másik emberben mindegyik az Istent látta. Hogy ilyenné válhassunk, ahhoz ki kellene kapcsolnunk a félelmeket. Nem kellene félnünk attól, hogy nem lesz mit enni, nem lesz hol lakni, és így tovább. S ha rájövünk arra, hogy szinte egy hét alatt megépíthetünk egy házat magunknak, akkor csak-csak elgondolkodunk, hogy miért is venném föl én azt a hitelt? Miért adósítom el magamat harminc évre? Az élelmiszert sem nehéz megtermelnünk magunknak, s ha erre is rádöbbenünk, akkor megint csak megkérdezzük magunktól, miért is halnánk éhen, ha elveszítjük a munkánkat? S ami a legfontosabb, eközben – mivel az ember a teljességben mozog – egészséges marad. Nem tud megbetegedni. Magyarán, ha az ember rájön arra, hogy mi mindent képes maga megteremteni, akkor egyszerűen nem fog rajta a félelem. S újra emberi módon élhet.”
Nos, a hajdani hosszú beszélgetésünknek csak egy részletét idéztem fentebb, azt is azért, mert úgy éreztem, a cikkem első bekezdésében említett, az önmagából kifordult világ immár mindennapossá váló eseményeiről szóló, félelmet keltő és reménytelenségbe taszító jelenségeire valamiféle gyógyírt kell, kellene találnunk. Párbeszédet kezdeményezve arról, hogy bizony, emberhez méltó változásra vár a világ. A világ tisztességesebb fele. A változásokhoz okos gondolatok, tervek kellenek, kellenének. Vannak ilyenek. csak elő kellene állni velük. Tudom, hogy az ilyen gondolkodást sokan naivnak tartják. Nyilván a Szepes Mária és a Géczy Gábor által elmondottakat is. De legalább beszélgethetnénk róluk. Mert az nem lehet, azt nem hagyhatjuk, hogy pedofilokról, istentelen rablókról, pénzsóvár szörnyetegekről, bérgyilkosokról és háborús hiénákról szóljon a világ.
A szerző újságíró
