Aki figyelmesen olvassa a geopolitikusok elméleteit, az hamar rájön, hogy az elméletek mindig az adott geopolitikus által képviselt ország vagy hatalom érdekeit fejezik ki, illetve arra adnak útmutatást, hogy ezt a hatalmat hogyan terjeszthetnék ki újabb földrajzi területekre.
Az elméletek bemutatását kezdhetjük talán Alfred Mahannal (1840–1914), aki az amerikai haditengerészet tisztje volt, és úgy gondolta, hogy a politika fő eszköze a kereskedelem, a kereskedelmi utak biztosításának legfőbb módja pedig a tengeri hatalom kiépítése. Ebből kiindulva szorgalmazta Amerika haditengerészetének fejlesztését, amit az Egyesült Államok azután az ő elvei alapján a 20. században meg is valósított. Mahan globális mértékben kiterjesztette az amerikai polgárháborúban alkalmazott anakonda elvet, vagyis azt, hogy a szárazföldi hatalmakat, mint Németország, Oroszország vagy Kína a tengerek felől kell körbefogni, és lehetőleg elzárni a part menti területekhez való hozzáféréstől. Ha ma ránézünk az amerikai katonai támaszpontok térképére, láthatjuk, hogy ez az elv tökéletesen megvalósult.
Folytathatjuk a sort Halford Mackinder (1861–1947) skót egyetemi tanár és politikussal, aki szerint egy nemzet számára a legelőnyösebb, ha egy földrajzi terület közepén fekszik. E gondolat mentén a földgolyót koncentrikus körök hierarchikus rendszerére bontotta. A középen van a „történelem földrajzi tengelye”, a Világsziget, amely Európa, Ázsia és Afrika összekapcsolt kontinenseit foglalja magában. A Világsziget közepén fekszik a Szívföld (Heartland) amely, a Volgától a Jangcéig és a Himalájától az Északi-sarkvidékig húzódik Ez a terület gyakorlatilag megfelel az akkori Oroszországnak, illetve a későbbi Szovjetuniónak. Mackinder nem csak azért tulajdonított igen nagy jelentőséget ennek a területnek, mert központi helyzete van, hanem azért is, mert mind természeti, mind emberi erőforrásokkal bőven ellátott, és akkor, amikor ezt az elméletet kialakította (1904) már létezett a kontinenst átszelő transzszibériai vasútvonal, tehát kezdett kiépülni a „történelem földrajzi tengelye” menti összeköttetés. Mackinder a „történelem földrajzi tengelyének” stratégiai prioritást tulajdonított, elhíresült, sokszor idézett megfogalmazásában: „Aki Kelet-Európát uralja, az uralja a Szívföldet, aki uralja a Szívföldet, az uralja a Világszigetet, aki uralja a Világszigetet, az uralja a világot.”. Úgy vélte, hogy az angolszász geopolitika fő feladata, hogy megakadályozza egy stratégiai kontinentális szövetség kialakulását a „történelem földrajzi tengelye” (Oroszország) körül.
A Szovjetunió felbomlása után Zbigniew Brzezinskinek is az volt a legfőbb tanácsa Amerika számára, hogy építse ki kapcsolatait a Szívföldet alkotó a szovjet birodalomból kivált országokkal, tehát Ukrajnával és a közép-ázsiai országokkal. Brzezinski szerint Ukrajna függetlenné válása megfosztotta Oroszországot a Fekete-tengeren elfoglalt domináns pozíciójától is, ahol Oroszország létfontosságú kapuja a Földközi-tengeren és a világgal folytatott kereskedelmében Odessza volt. Mindezek hatására Oroszország nemzetközi státusza jelentősen romlott, mivel sokan ma már nem tekintik többnek, mint egy harmadik világbeli regionális hatalomnak, amelynek lehetőségei beszűkültek, ezért vagy elfogadja Amerika vezető szerepét és beilleszkedik a nyugati rendszerbe, ami a legelőnyösebb lenne Oroszország számára, vagy pedig szembeszáll vele, esetleg egy iráni-orosz-kínai együttműködés keretében.
Alexader Dugin (1962– ) orosz geopolitikus is olyan geopolitikai nézetrendszert dolgozott ki, illetve vett át elődjeitől, amely Oroszország eurázsiai integráló szerepét emeli ki, vagyis az orosz nagyhatalmi érdekeket támasztja alá. E nézetrendszer alapja az eurázsianizmus, egy olyan világnézet, amely plurális, mert elismeri a kultúrák sokféleségét, antirasszista és antikolonialista, mert egyik civilizáció felsőbbrendűségi igényét sem ismeri el a másik felett, és konzervatív, mert magáénak vallja a hagyományok (a népi kultúrák, a nyelv, a valamely etnikumhoz tartozás megélése) örök értékeit. Emellett természetesen oroszbarát és nyugatellenes, mert a Nyugat a maga világnézetét egyetemesnek tartja, és mindenkire rá akarja kényszeríteni, ami más kultúrák számára elfogadhatatlan. Ebben a gondolati rendszerben a nagyoroszok nem egyszerűen a keleti szlávok egyik ága, hanem török–szláv etnogenezis alapján kifejlődött civilizáció, amely földrajzi alapon az erdő és a sztyeppe történelmi szövetségeként valósult meg, így a déli töröklakta területekkel való kapcsolat organikus jellegű. Az eurázsiai gondolkodás másik sajátossága az iszlám országok (különösen a kontinentális Irán) fontos stratégiai szövetségesekként való meghatározása.
Az európai gazdasági tér kialakításának gondolta visszanyúlik a 19. századra és Friedrich Nauman (1860–1919) német politikus nevével kapcsolódik össze. E gondolatot támogatta Rudolf Kjellén (1864–1922) svéd földrajztudós is, akitől maga a geopolitika fogalma is származik. Kjellén úgy gondolta, hogy Németország az a tengely, amely köré kellene Európa többi országát szervezni. Kjellén kidolgozta az autarchia koncepcióját is, vagyis azt, hogy a függetlenség és ezzel együtt az önálló politika csak akkor lehetséges, ha az adott ország vagy térség rendelkezik az önellátásához szükséges összes erőforrással. E gondolatot fejlesztette tovább Karl Haushofer (1869–1946), aki Németország, népe és kultúrája önazonosítását az eurázsiai, ázsiai hagyomány nyugati folytatásaként feltételezte, ezért keleti nyitás koncepciója nála nem a szláv területek elfoglalását jelentette. Haushofer a két kontinentális hatalom, Oroszország és Németország közös civilizációs erőfeszítéseit vizionálta, amelyeknek egy Új Eurázsiai Rendet kell létrehozniuk, és át kell alakítaniuk a Mackinder-féle világsziget kontinentális terét, úgy, hogy azt teljesen kivonják a tengeri (angolszász) hatalmak befolyása alól. Haushofer a német életteret nem az orosz területek gyarmatosításával, hanem a hatalmas lakatlan ázsiai területek fejlesztésével és a kelet-európai területek újjászervezésével kívánta bővíteni. Haushofer és követőinek egész geopolitikai doktrínája ezen az elemzésen alapult és egy kontinentális blokk, vagyis egy Berlin–Moszkva–Tokió tengely létrehozását tartotta szükségesnek.
Az, hogy a kontinentális hatalmak összefogása nem valósulhatott meg (bár korában volt ilyen, a számunkra gyászos emlékű Szent Szövetség), az annak köszönhető, hogy az európai országok egymás rovására akartak terjeszkedni és emiatt két háborút is vívtak egymással, míg a tengeri (angolszász) hatalmak, mindkét esetben együtt harcoltak és győztesen fejezték be a háborúkat, Európa vesztes hatalmai pedig amerikai (illetve orosz) katonai megszállás alá kerültek. A Schuman és Adenauer által alapított Európai Gazdasági Közösség lehetőséget nyújthatott volna Európa önállósodására. De Gaulle élni is akart ezzel, elhíresült mondása, hogy Európa az Urálig tart erre utal, és Németországban is voltak olyan erők, amelyek a keleti nyitást szorgalmazták. Ezt az önállósodást azonban a tengeri hatalmak nem nézték jó szemmel, ráadásul az 1990-es évektől kezdve a pénzügyi- és médiahatalom olyan koncentrációja ment végbe, hogy a mai európai politikusok zöme, és különösen az Európai Unió vezetői már nem az európai érdekeket képviselik, hanem az említett pénzügyi- és médiahatalom érdekeit, amelyeket összefoglalóan euroatlanti háttérhatalomnak nevezhetünk. Ennek meghatározó, amerikai ága az, amit a volt amerikai elnök Donald Trump „mély államnak” nevez.
Az euroatlanti háttérhatalom nem európai, vagy amerikai érdekeket, hanem a maga terjeszkedő hatalmi érdekeit képviseli, méghozzá úgy, hogy politikájáért semmiféle felelősséget nem kell viselnie. E hatalmi centrum nem választott testület, amit szavazással le lehetne váltani, és mivel nem egy központú, hanem összefonódó (pénzügyi, média, politikusi, vállalati, tudományos, civil szervezeti) hálózatokból áll, igen nehéz rámutatni, hogy adott politikáért, például a jelenleg terjesztett háborús-, vagy klímahisztériáért valójában ki is a felelős.
Európának nyilvánvalóan az lenne az érdeke, hogy a kontinens technikailag fejlettebb nyugati fele és a nyersanyagokban és energiahordozókban gazdagabb keleti fele együttműködjön. Ennek erősítését szolgálta volna például a második északi tengeri gázvezeték, amelyet az Egyesült Államok ellenzett, és amelyet végül fel is robbantottak, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy Nyugat-Európát elvágják az olcsó orosz energiaforrásoktól. Ugyanezt a célt szolgálja az úgynevezett klímapolitika, ami nem teljesen európai találmány, hiszen kezdetben még az amerikai politikus Al Gore elnökjelöltségi ambícióit szolgálta, de amelyet a mindössze 10 százalékos támogatottságú német zöldek képesek voltak az Európai Unió meghatározó politikájává tenni. E klímapolitika egyrészt önmagában is az energiaköltségek jelentős növekedéséhez vezet, de az ezt kísérő egyre irreálisabb előírások tönkre teszik az európai ipart és mezőgazdaságot is, ami máris látszik a mezőgazdasági termelők tüntetéseiben és egyes vállalatok Európából való elköltözésében, végső soron pedig a GDP visszaesésében és mindazokban a problémákban, amit a jövedelmek stagnálása, visszaesése okoz.
Nehéz kérdés, hogy az euroatlanti háttérhatalom politikájával szemben hogyan lehetne megvédeni az európai érdekeket, hiszen, mint említettük, demokratikus úton nem leválthatók és pénz- és médiahatalmuk az egész politikai felépítményt a kezében tartja. Ugyanakkor olyan mértékű hibákat követnek el, amelyek könnyen szemet szúrnak még a politika iránt kevéssé érdeklődő európaiaknak is. Háborús propagandájuk például teljesen alaptalan. Oroszország nem képes megtámadni a NATO-t, mert hagyományos fegyveres ereje a NATO-énak mintegy tizede. De miért is támadná, amikor kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat alakíthat ki a Nyugattal? Egy másik gyenge pontja az uniós vezetésnek a klímapolitika, itt is bizonyítható ennek irreális és kudarcos volta. A harmadik, ahol az uniós politika kikezdhető, az a bevándorlás. Az európai közvélemény döntő többsége nem akar illegális bevándorlókat. Végül az európaiak döntő többsége elutasítja az európai birodalom létrehozásának eszméjét, és a szuverén nemzetállamok kölcsönös gazdasági érdekeken alapuló együttműködése mellett teszi le a voksát.
Az egyetlen dolog, amit most tehetünk, az az, hogy a fent mondottakat az alternatív médiák segítségével eljuttatjuk a szélesebb európai közvéleményhez, amely azután az európai parlamenti választásokon valamelyest tud változtatni az erőviszonyokon és a későbbiek folyamán olyan vezetőket tud pozíciókba juttatni nemzetállami szinten is, akik képesek lesznek az euroatlanti háttérhatalom erejét megnyirbálni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
