A magyar társadalom jobbra tolódott, s ezt nem csupán az egymást követő választások eredményei támasztják alá, hanem az a kitapintható kollektív bátorság, amellyel vállaljuk nemzeti identitásunkat. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a 2010 óta tartó kormányzás leszámolt a posztkommunizmus hatalmi viszonyaival, a magyar nemzet pedig szakított az átmenet két zavaros évtizedének szellemiségével, hogy a kívülről irányított baloldal (ami a Momentum irányváltása után ismét nevezhető balliberális tömbnek) nem képes valódi identitásképző politikát kidolgozni. Csak a rombolás maradt.
Kétes kicsiny örömük, egy-egy kisebb győzelmük sem az általuk képviselt progresszív nézetek sikerében lelhető fel, hanem abban, amikor Magyarországot valamelyik birodalom megpróbálja kioktatni, lesajnálni vagy megbüntetni. Ilyenkor bontanak pezsgőt. Másrészt csak olyankor van okuk „ünnepelni”, mikor vélt vagy valós hibát fedeznek fel a jobboldalon, aminek következménye (mert a jobboldalon van következménye a hibának!) a legnagyobb boldogság számukra. Más miatt nincs okuk örvendezni, hisz egyetlen politikai céljuk sem valósult meg az elmúlt egy évtizedben. Mindennek oka pedig abban keresendő, hogy nem értik meg a néplelket. Nem értik meg azt, hogy mit jelent a nemzet, mint identitásképző közösség.
Annak, hogy általában véve Közép- és Kelet-Európában, és kiemelten Magyarországon fontos identitásképző ereje van a nemzeti összetartozásnak, a nemzeti önmeghatározásnak, az anyanyelv megőrzésének és a tradíciók tiszteletének pontosan meghatározható okai vannak. Ezek közül van, ami a történelemmel, a néplélekkel és a geopolitikai helyzetünkkel függ össze, de van, ami az aktuális kormányzat büszke, bátor, szuverenista politikájának köszönhető.
Az elmúlt ötszáz évben Magyarország lankadatlanul küzdött a szuverenitásáért. Olyan birodalmakkal kellett szembeszállnunk, amelyek vagy beolvasztani akartak minket, vagy kilúgozni a magyar nemzeti identitást, a legrosszabb esetben pedig eltörölni az országot a föld színéről. Ennek lenyomata van a kollektív tudatalattinkban, vagyis elevenen él a néplélekben. Szabadságszerető nép vagyunk, ám a szabadság számunkra nem csupán ez egyén autonómiáját, hanem a nemzet szuverenitását is jelenti.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a rendszerváltoztatás élénken él a magyar néplélekben. Ezért is fontos identitásképző attitűd a hazaszeretet. Ahogy a trianoni békediktátum sokkja és az arra adott gyógyír is fontos számunkra, így a határainkon túl élő magyarság felé fordulás, az összetartozás érzése (ami az elmúlt években felerősödött) szintén nem hagyható figyelmen kívül.
Ez az, amit a kívülről irányított baloldal nem tud felfogni. (Tisztelet a kivételnek!) A szocialista párt genezise akadálya a megértésnek, Gyurcsányék pedig sosem akarták tudomásul venni, hogy a politikában a nemzet közössége előbbre való. Számukra az egyén határtalan autonómiája és az Európai Egyesült Államok megteremtése a cél. Ők abban a „projektben” akarnak dolgozni.
A Momentum viszont úgy gondolja, hogy a következő generációt meg kell a nemzeti politikától menteni. Veszélyes elhivatottság. Azt állítják, hogy a nemzeti érzés manapság tapasztalható mértéke káros, a nacionalizmus maga a megtestesült gonoszság, a közösségi és a tradicionális határok (mint amilyen a nemzetek, a kultúrák vagy a férfi és a nő közötti különbségek) az egyén előtt tornyosuló olyan akadályok, amiket el kell törölni. Innen a Momentum liberális alapon álló romboláskultusza. Néptanításnak, közösségi edukációnak nevezik, de valójában rombolnak.
Aztán választásról választásra buta arckifejezéssel pislognak. Rosszabb esetben megtévesztett, ostoba embereknek, vagy elmaradott, felvilágosulatlan személyeknek nevezik azokat, akik nem rájuk voksolnak, mert a nemzeti értékek szeretete mentén hozzák meg döntésüket.
Mi mindig egy-egy birodalom szélén helyezkedtünk el, így a birodalmi központokból lenézően viselkedtek és beszéltek velünk. Így volt ez Bécs, majd Moszkva esetében a múlt században, és ugyan ma más a helyzet, de a birodalmi fölényes hangnem semmit nem változott. Brüsszelből és Washingtonból kezelnek minket ma úgy, mint akiknek hozzájuk kell idomulnunk. Ez pedig – a már említett történelmi okok miatt is – dacot vált ki a szabadságszerető magyar emberből.
Legvégül aktuálpolitikai okok is megbújnak amögött, hogy a nemzethez tartozás érzése ilyen fontos lett az elmúlt évtizedben. 2010-ben politikai forradalom volt, amit Orbán Viktor „fülkeforradalomnak” nevezett, amivel arra utalt, hogy befejezhetjük a rendszerváltoztatást, leválthatjuk a liberális kulturális elittel összefogott volt kommunistákat és belekezdhetünk a nemzetépítésbe. Magunk mögött hagyhatjuk a „merjünk kicsik lenni” életérzést, és Széchenyi szavaival élve felépíthetjük „a saját tengelye körül forgó”, önálló Magyarországot.
A szerző a XXI. Század Intézet elemzője
