J. Károly hangosan gondolkodott azon, hogy ha a mostani eszével és tapasztalataival lenne ma középiskolás, vajon hogyan alakulna az élete. Balszerencséjére ezt az egzisztenciális, egyúttal a tudományos fantasztikum hatáskörébe illeszkedő kérdést a büfében vetette föl Eszternek, ahol épp mögötte állt meg a főosztályvezető is, akit nem vett észre, s aki megjegyezte, hogy a mostani eszével még takarító sem lehetne, mert a hivatal takarítóként is csak diplomásokat alkalmaz. A főosztályvezető balszerencséjére pedig a megjegyzést Eszter is meghallotta, aki diplomás büfésként három cukor helyett három kanál sót tett a főnök kávéjába. Nem lesz nagy veszteség, ha nem jön többet, súgta oda J. Károlynak, borravalót eddig még soha nem adott, a bérleti díj meg sokkal jobban emelkedik a büfé árainál.
Eszter kicsit elmélázott, de nem telt sok időbe, hogy már elő is álljon a válasszal. Azt mondta, hogy J. Károlynak a mostani eszével és tapasztalataival csak a digitális technikában kellene jobban elmélyülni, mert az iskolások hamarosan elfelejtik, vagy meg sem tanulják rendesen az olvasást és az írást, az állandó képernyőbámulás és alkalmazáshasználat pedig leszoktatja őket a gondolkodásról.
A gondolkodást az alfák már meg sem tanulják, szóval, ha J. Károly el tudna sajátítani néhány alapvető digitális trükköt, s közben nem hagyja abba az olvasást és a gondolkodást, tíz vagy húsz év múlva ő irányíthatná a bennszülötteket. A mostani iskolásokat, tette hozzá Eszter, mert látta J. Károly arcán, hogy nem értette pontosan sem az alfa, sem a bennszülött kifejezést. A viselkedésükkel és az életmódjukkal együtt a nyelvezetüket is ismernie kell.
„Én egyébként semmiképp nem szeretnék ma iskolás lenni, a mostani eszemmel és tapasztalataimmal – tette hozzá a nő, és el is magyarázta, hogy miért. – Nem akarok vezető lenni, igen szomorúvá tenne, hogy olyanokkal vagyok körbe véve, akikben legalább olyan nagy az egó, mint amilyen csekély a tudás iránti vágy, a kitartás és a munkakedv.”
Fölemlegette aztán egy korábbi beszélgetésüket, mikor egy kínai bölcsről volt szó, aki állítólag azt is mondta, hogy a Dalok könyvében van háromszáz vers, a lényeg azonban egy sorban megtalálható: „Gondolataidban ne legyen hitványság.” S nem a gondolat hitványságát kifogásolja ő, hanem a gondolat hiányát!
„Attól félek – folytatta Eszter –, hogy az a generáció, amely ma az iskolapadokban ül, fölösleges vagy veszedelmes lesz. Az a fenyegetés fog valóra válni, mely szerint gondolkodás nélkül tanulni: felesleges vesződés; tanulás nélkül gondolkodni pedig veszedelmes.” Ezt sem ő találta ki, vallotta be, hanem a régi bölcsektől származik, de mindegyik szavával egyetért.
„Én sem szeretnék vezető lenni! – felelte J. Károly. – Mit érnék a tudásommal, ha nem tenne boldoggá, hogy olyanokat kell irányítani, akik fölöslegesek és veszedelmesek?!”
„Lehetne például küldetése – mondta Eszter. – A fiatalokat megtaníthatná arra, hogy az igazi hiba nem az, ha valaki hibázik, hanem az, ha nem javítja ki.”
J. Károly úgy nézett Eszter szemébe, mint két távoli csillagra, majd az irodája felé menet arra gondolt, hogy az, amit a nő mondott neki az imént, tulajdonképpen rá is vonatozik.
Van tehát még bőven tanulni valója, és ugyanilyen fontos az is, hogy törekedjen a jóra, vesse félre a fölöslegest, ne gondolkodjon csak a hasznos dolgokon. Sőt, a sok gondolkodás után végre a hibáit is kijavíthatná, hogy bebizonyítsa, volt értelme a tanulásnak!
A szerző irodalomtörténész
