A szerző Koszovóban készített riportot, ahol korábbi kormányzati szereplőkkel, diplomatákkal és ipari illetékesekkel beszélt a 2008-ban függetlenedett ország sorsáról. A cikk úgy fogalmaz: „Washington eddigi eredményei azt mutatják, hogy jobban ért a háborúk megvívásához, mint ahhoz, ami utána következik.”
„Bár Koszovónak van parlamentje, miniszterelnöke és elnöke, a legtöbb koszovói, akivel beszéltem, azt mondta, hogy a hatalom igazi székhelye az országban az amerikai nagykövetség” – fogalmazott a Politico szerzője, aki részletesen mutatja be Bill Clinton korábbi amerikai elnöknek és köreinek, valamint a Bush családhoz tartozó politikai és üzleti köröknek a balkáni térnyerését.
A cikk szerzője arra figyelmeztet: az amerikai politikai elit és üzleti köreinek balkáni tevékenysége kísérteties hasonlóságot mutat a Joe Biden amerikai elnökhöz és köréhez tartozó ukrajnai érdekeltségekkel
A cikk felidézte, hogy tavaly Neil Bush, a korábbi amerikai elnök, George W. Bush öccse azért találkozott Pristinában Koszovó washingtoni nagykövetével, hogy „pénzt keressen.”
Niel Bush ezt a „Wesley K. Clark nyugalmazott amerikai tábornok által vezetett csoport tagjaként tette, amely az ország energiaágazatába akart befektetni.”
A két prominens amerikai Pavel Valnevvel, az AmeriFreight Systems nevű chicagói székhelyű teherfuvarozó cég bolgár származású vezérigazgatójával próbált támogatást szerezni a koszovói elit körében egy geotermikus energiaprojekthez.
„A társaságban számos magas rangú koszovói politikus, üzletember és más méltóság volt, köztük Nancy Soderberg, a Nemzetbiztonsági Tanács egyik vezető tisztviselője a Clinton-kormányzat idejéből.”
A Swiss Hotelben „elkapott” beszélgetésből kiderült, hogy Clark elégedetlen volt Koszovó aktuális kormányával, amiért neki „nem sikerült előrelépnie az üzleti vállalkozásaiban”, de a CNN Magyarországot bíráló sztárriportere, Christiane Amanpourt neve is felmerült, mint olyan szövetségesé, akire Clarkék számítanak.
A lap felidézte, hogy a koszovói nép a mai napig hálás Amerikának: „Az ország tele van emlékművekkel, sugárutakkal és terekkel, amelyeket a függetlenség kivívásában segítő amerikai tisztviselőknek szenteltek, Bill Clinton volt elnöktől Madeleine Albright külügyminiszteren át Clarkig, aki a NATO legfőbb szövetséges parancsnoka volt a koszovói háború idején. Egyszer a kormány komolyan fontolgatta, hogy Donald Trumpról nevez el egy tavat.”
A szerző azonban emlékeztetett, hogy az Egyesült Államok katonai beavatkozásait követően Irakban, Afganisztánban vagy éppen Koszovóban is kudarcot vallottak az ország gazdaságának újjáépítésében.
Mint írták, az elmúlt évtizedekben minden olyan konfliktust követően, amelyekben Washington részt vett, „a takarítócsapatot az America Inc. vezette. Idővel azonban a politikai akarat Washingtonban a külföldi országok iránti elkötelezettséget illetően általában elhalványul, amint a nagyvállalatok mindent kisajtoltak az amerikai jelenlétből, amit csak tudtak.”
A Politico rámutatott, hogy az ukrán vezetés nem csupán az Oroszországgal vívott háborúban számít az Egyesült Államok segítségére, hanem a háborút követően az infrastruktúra újjáépítésben is. Azonban Joe Scarborough, volt republikánus amerikai kongresszusi képviselő kijelentéseit idézve a cikk figyelmezteti Kijevet:
„Ki fogja újjáépíteni (Ukrajnát – a szerk.)? Ecuador nem fogja újjáépíteni Ukrajnát. Az Egyesült Államok lesz ott. Az Egyesült Államok vállalatai, az Egyesült Államok vállalkozói. Mi ott leszünk, segítünk Ukrajnát újjáépíteni, és az amerikaiak sok pénzt fognak keresni rajta.”
A washingtoni matekkal kapcsolatban azonban Koszovó már megtanulta a leckét. A lapnak nyilatkozó egyik korábbi koszovói miniszter szerint az Egyesült Államok vezetése jelentős erőforrásokat és politikai tőkét fektetett az ország felszabadításába, majd egyszerűen „megfeledkeztek rólunk.”
Az amerikai befektetők Koszovó függetlenségének 2008-as kikiáltása után kezdtek beáramlani az országba.
„A Clinton-kormányzat számos olyan prominens korábbi tisztségviselőjét szerződtették, akik segítettek felszabadulni Koszovónak Szerbia alól.”
Mint írták, az elsők között volt az a Bechtel nevű mérnöki cég, amelynek korábban az a George Schultz volt a vállalati elnöke, aki később Ronald Reagan elnök külügyminisztere lett. A vállalat Nyugat-Európától kezdve „mindenben részt vett, amiben lehetett, és az iraki energiaszektor újjáépítésében is jelentős szerepet játszott.”
Koszovóban azonban „csak néhány autópályát akart építeni.” A vállalat érdekében Mark Tavlarides lobbizott Koszovóban, aki Bill Clinton Nemzetbiztonsági Tanácsában szolgált, a másik támogatója pedig Christopher Dell akkori amerikai nagykövet volt.
A cikk kiemelte, hogy az R7-es számú autópálya építésének gazdaságilag kétséges volt, mivel a koszovói társadalom 60 százaléka élt szegénységben, valamint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is „komoly fenntartásokat fogalmazott meg a projekt gazdasági életképességével kapcsolatban.” Mivel azonban Washington támogatta az ötletet, Pristinát pedig sikerült meggyőzni, a Bechtel-Enka mintegy 700 millió euró tervezett költséggel vágott bele a munkálatokba.
Később derült ki, hogy a Koszovó által fizetendő összeget nem maximalizálták, így a teljes ráfordítás „a 2010-es GDP több mint 20 százalékát tették ki, ami jelentős nyomást gyakorolt Koszovó költségvetésére.” Nemzetközi hitelképesség híján az ország központi költségvetéséből állták a finanszírozást.
„A Bechtel-Enka a tervezőasztalon egy 102 km hosszú, 400 millió euróba kerülő autópályának tervezte, de a projektet 77 kilométerre zsugorította, és 2012-ben mintegy 1 milliárd euró összköltséggel fejezte be.”
Ugyanez a vállalat 2014-ben „török partnerével együtt” újabb autópályaszerződést nyert Koszovóban.
A 600 millió eurósra tervezett projektet végül 2019-ben fejezték be, amelynek 53 millió eurós túlárazása miatt nemrég ítélték el Pal Lekaj infrastrukturális minisztert és három kollégáját. A szerző azt is megjegyezte, hogy „sem az amerikaiakat, sem a Bechtelt nem vonták felelősségre.”
2013-ban a koszovói állami tulajdonban lévő PTK távközlési szolgáltató privatizációjában látott lehetősége a korábbi amerikai külügyminiszter vállalata, az Albright Capital Management, akik a távközlési vállalat 75 százalékát akarták megvásárolni. A probléma csupán azzal volt, hogy Albright vállalata már nagyrészt tulajdonosa volt Koszovó egyetlen magán mobilszolgáltatójának, így túl nagy befolyást szerzett volna. Végül a New York Times jelentetett meg cikket Albright koszovói szerepvállalásáról és a lehetséges összeférhetetlenségekről, melyet követően letett az üzletről.
Noha talán Albright nem járt sikerrel a koszovói üzletben, a családja és kollégái aktívak maradtak.
„Lánya, Alice, a Millennium Challenge Corporation vezérigazgatója, egy olyan, az Egyesült Államok által finanszírozott csoporté, amely fejlesztési támogatásokat ad szegény országoknak, köztük Koszovónak” – írták.
Rajta kívül pedig James O’Brien „tért vissza” a régióba az európai és eurázsiai ügyekért felelős helyettes államtitkárként. Korábban Albright vezető tanácsadója volt, amikor az külügyminiszter volt, később pedig a tanácsadó cégének alelnöke lett.
A Politico szerint Wesley Clark nyugalmazott tábornokot a koszovói energiaszektort érintő próbálkozásokkal hozták hírbe.
„2012-től kezdődően a kanadai székhelyű Envidity Energy Inc. számára, ahol elnökként tevékenykedett, megpróbálta megszerezni a jogokat Koszovó hatalmas lignit-szénkészleteire.”
A vállalat alternatív üzemanyagot akart előállítani, amihez 8 milliárd dolláros befektetést ígértek. Ennek érdekében a koszovói kormány 2013-ban csendben felülírta azt a bányászati törvényt, amely addig az ország ásványkincsei kapcsán a nemzeti érdeket védte a külföldi befektetőkkel szemben, majd lehetővé tették, hogy nyilvános pályázat nélkül adjanak ki engedélyeket a szén felkutatására.
„Röviddel ezután az Envidity kutatási engedélyt kapott arra, hogy Koszovó területének egyharmadán lignit után kutasson.”
Azonban Clark terveinek híre „riadalmat keltett az ENSZ Fejlesztési Programjában”, amely a koszovói bányaágazatot érintő korrupciós kockázatokat is értékelte. „A koszovói parlament végül úgy döntött, hogy nem ad engedélyt az Enviditynek a projekthez szükséges szénkitermelésre, de ez nem akadályozta meg Clarkot abban, hogy koszovói álmát kergesse.” A lap szerint az amerikai tábornok azóta a megújuló energiaprojektekért lobbizik a koszovói vezetésnél.
„Találkozott Kurti miniszterelnökkel és más vezető koszovói tisztviselőkkel, hogy megvitassák az ország energetikai infrastruktúrájának újragondolására vonatkozó tervét.”
A koszovói vezetés egyébiránt „soha nem tisztázott okokból” úgy döntött 2012-ben, hogy 26 millió euróért eladja az elektromos infrastruktúráját egy török konzorciumnak, cserébe a bevételek 20 százalékáért, valamint hogy a török fél átvállalja az állami tulajdonú szolgáltató (KEK) mintegy 400 millió eurós adósságát. A cikk szerint azonban az ország energiatermelése vitathatatlanul korszerűsítésre szorul. A villamosenergia 95 százalékát az ország két szénerőműve állítja elő. Egy tisztább és modernebb erőmű megépítésére vonatkozóan a kormányzatnak volt egy 1,3 milliárd eurós projektje, amely azonban 2020-ban meghiúsult az állam és az amerikai ContourGlobal közötti vita miatt.
Az akkori Kurti-kabinet úgy vélte, hogy a szerződési feltételek tönkre tennék az országot. Végül tavaly októberben egy választottbíróság arra kötelezte Koszovót, hogy a szerződéses kötelezettségei megszegése miatt fizessen 20 millió eurós kártérítést az amerikai vállalatnak.
Ezen felül az észak-koszovói, állami tulajdonban maradt ércbányák is tönkrementek. A Mitrovicában található Trepça komplexum hajdan 20 ezer embernek adott munkát, mára azonban legfeljebb ötezren dolgoznak ott, akik „koszovói albánokból és szerbekből állnak, és külön műszakokban dolgoznak.” Mint írták, a vállalat jelentené a hozzáférést „Európa legnagyobb cink-és ólomkészletéhez”, de az albánok és szerbek között lévő konfliktus miatt az amerikai befektetők sem tettek lépéseket.
A cikk állítása szerint Washington koszovói ténykedését sokkal inkább az amerikai üzleti körök rövid távú haszonszerzése jellemzi, mintsem az ország gazdaságának helyreállítása.
Ennek ékes példája az ország energiahálózata, amely a mai napig is „két rozoga széntüzelésű erőműtől függ.” Emellett az ország munkanélküliségi rátája is Európa legrosszabbja közé tartozik az átlagosan több mint 27 százalékos arányával. Emellett az egyébként 1,8 milliós népességű országból mintegy 800 ezren vándoroltak külföldre a jobb megélhetés reményében. Az elvándorlás óriási aránya miatt pedig Koszovó gazdasága nagyban függ a külföldön dolgozók hazautalásaitól, ami a GDP 15 százalékát teszi ki.
„Koszovónak az egy főre jutó GDP-je a legalacsonyabb Európában, a szegénységi ráta meghaladja a 20 százalékot, ezen kívül pedig a korrupció és a politikai zűrzavar is sújtja” – tette hozzá.
A gazdasági mutatók mellett a társadalmi feszültségek sem csillapodnak. Az ország északi részén élő szerb nemzeti kisebbség és a koszovóiak között tavaly annak ellenére történtek fegyveres összetűzések, hogy közel 4500 fős NATO-békefenntartó kontingens tartózkodik a térségben. Az ENSZ legutóbbi New York-i ülésén pedig Aleksandr Vučić szerb elnök és Albin Kurti koszovói miniszterelnök feszültek egymásnak, amikor a szerb államfő etnikai tisztogatással vádolta meg a koszovói kormányt. A politikai feszültséget az váltotta ki, hogy a koszovói központi bank bejelentette, hogy kizárólag eurót fognak használni, „miközben sok északi szerb még mindig a szerb dínárban intézi az ügyeit.” A megoldatlan feszültségek miatt az amerikai hadseregnek továbbra is van egy bázisa Pristinától délre, ahol mintegy ezer amerikai és szövetséges katona állomásozik. Mint írták, „szinte ez az egyetlen dolog, ami Koszovó és Szerbia között áll.”
