Miközben John Wyatt-tel, az University College London újszülött-gyermekgyógyászatának emeritus professzorával és Nigel Biggar teológussal, az Oxfordi Egyetem oktatójával vitázott, a Semmelweis igazgatóhelyettese rendre Hollandiával példálózott, ahol szerinte az általános jólét, a mélyen gyökerező demokratikus meggyőződés, az ellátórendszer fejlettsége és a liberális attitűd miatt az aktív eutanázia legalizálásának alig vagy egyáltalán nem lettek negatív következményei.
Mivel a beszélgetés egy része az öngyilkossághoz való jogról, illetve az öngyilkosság és az eutanázia összefüggéseiről szólt, szóba hozta: a Benelux államban hosszú ideje bárki tájékozódhat arról a könyvtárakban, internetes oldalakon, hogy hogyan követhet el jól öngyilkosságot. Illetve arra is utalt, hogy az eutanázia választásának lehetősége akár még csökkentheti is azok arányát, akik önkezükkel kísérelnek meg véget vetni az életüknek.
Csakhogy Hollandiában az öngyilkosságok száma nem csökken. Épp ellenkezőleg: a 2000-es évek közepe óta nő! A 2007-es, százezer lakosra vetített 8,3-ról 2021-re 10,6-ra emelkedett.
A kutatások (például ez) arra is rámutatnak, hogy az anyagi helyzet és az általános jólét Kovács állításával szemben fordítottan arányos az eutanázia választásával: Hollandiában nagyobb eséllyel választják az asszisztált halált a jobb anyagi körülmények között élő és egyébként saját bevallásuk szerint „jó egészségi állapotot megtapasztaló és arról beszámoló lakosok”, valamint a progresszív pártok választói, akik általában a módosabbak közé tartoznak.
Ugyanakkor az egy településre jutó szociális munkások, önkéntesek száma összefüggést mutat az eutanáziaválasztásokéval, ami viszont a holland ellátórendszer egyenetlenségeire utal.
Itt feltétlenül meg kell említeni Noa Pothoven esetét is. A tinédzser lányt megerőszakolták, mély depresszióba esett, végül elérte, hogy a bíróság engedélyezze számára, hogy lemondjon a kényszertáplálásról. Attól kezdve nem evett és nem ivott. A halála után az anyja a holland gyermekvédelmi és egészségügyi rendszert bírálta, mivel Noa soha nem kapott megfelelő ellátást, az ilyen helyzetekre ugyanis nincsenek felkészülve Hollandiában.
Az eutanázia legalizálása óta két trend figyelhető meg az országban: 2002 és 2022 között az eutanáziás esetek aránya az összes halálesethez viszonyítva a kevesebb mint két százalékáról öt százalék fölé emelkedett. 2021-ről 2022-re 14 százalékkal többen, 8720-an választották a halálnak ezt a formáját. Vagyis a növekedés gyorsul. És a valós szám még magasabb lehet, mivel a kutatások szerint a hollandiai eutanáziás halálesetek 20–23 százalékát nem jelentik be – ennyit arról, hogy nincsenek, nem lehetnek visszaélések a rendszerben.
A másik trend a szabályozás folyamatos lazítása: egyre bővül a kör, egyre több esetben lehet az eutanáziát választani.
Lássuk be, elég ritka, hogy egy idős házaspár egyszerre lesz beteg, és szenved orvosilag már nem enyhíthető fájdalomtól. Néhány napja megjelent egy hír, amely szerint Dries van Agt volt holland miniszterelnök és vele egykorú felesége kézen fogva hunytak el, miután mindketten engedélyt kaptak az eutanáziára.
Az ő történetük nem a kivétel, amely erősíti a szabályt. 2022-ben, az előző évhez képest 23 százalékkal, 379-re nőtt a páros eutanáziás halálesetek száma. Egyébként ugyanebben az időszakban a demencián alapuló eutanáziás halálesetek száma is jelentősen, a 2021-es 206-ról 2022-ben 288-ra emelkedett, amely 34 százalékos növekedést jelent. És 115 ember halt meg eutanázia útján különféle pszichiátriai betegségek miatt.
Ennek kapcsán a Reuters tavaly arról írt, hogy az elmúlt években Hollandiában számos autista és értelmi fogyatékos élete ért véget eutanáziával. Közülük öten még harmincévesek sem voltak, és az autizmusuk vagy az értelmi fogyatékosságuk volt az egyedüli ok, amiért a kérvényt benyújtották.
Hozzá kell tenni, már csak azért is, mert a holland egészségügyet Kovács József is dicsérte az MCC estjén: miközben az eutanáziát egyre többen és egyre szélesebb körben választhatják, megindult a pszichiátriai ellátás leépítése. Az OECD szerint 2020-ban úgy döntöttek, hogy a kórházi ágyak egyharmadát megszüntetik. A mentális egészségre fordított állami kiadások a 2010-es években stagnáltak, eközben az egészségügy általános költségvetési finanszírozásában GDP-arányosan kisebb, az egy főre jutó ráfordítás tekintetében pedig nagyobb visszaesést mutattak a statisztikák.
Hollandia tehát egyáltalán nem az a bezzegország, amelynek láttatni próbálja magát, illetve ahogyan például az eutanáziapárti aktivisták tekintenek rá. Ha valamire, hát elrettentő példának mégis jó, mert ha a mélyére ásunk a dolgoknak, igazolja azok félelmét, akik szerint az aktív eutanázia engedélyezése beláthatatlan következményekkel járhat.
