Sokan állítják, hogy a történelem ismétli önmagát, én nem hiszem. Leginkább azért, mert azonos történelmi helyzetek soha nem jöhetnek létre, a világ rengeteget változik egyetlen nap alatt is, hát akkor évek, évtizedek alatt. De ha ezzel nem értenek egyet, felhozok még egy érvet: a történelem azért sem ismételheti magát, mert tanulunk belőle, tanulunk az elkövetett hibákból, elraktározzuk azt is, amit jól csináltak eleink, azt is, amit nem. Ez az utóbbi érv különösen kedves számomra, mert azzal kecsegtet – áltat? –, hogy a múltkutató munkának van konkrét haszna. Ami viszont valóban megtévesztő, hogy hasonló történelmi szituációk igenis kialakulhatnak, leginkább a politikai szereplők motivációiban és eszközeiben tapasztalható hasonlóságok miatt. Ezért most elmondok egy történetet, amelyből a mai felbolydult politikai helyzetben tanulni lehet.
A kiindulópont mindig egy hiba. Napjainkban ez egy kegyelmi kérvény pozitív elbírálása volt. Nem tudjuk, mi állhatott a háttérben, szempontunkból nem is érdekes. Az ellenzék erre a hibára lecsapva frontális támadást intézett a kormányon lévő politikai közösség ellen, érzékelve, hogy bizonyos zavar keletkezett, talán valami elbizonytalanodás is. A helyzet kicsit hasonlít ahhoz, amilyen állapot 1947 elején létrejött. Akkor egy felelőtlen asztaltársaság olyasmiről kvaterkázott a vasárnapi ebéd után egy Kecskeméti utcai lakásban, hogy miképpen bánnak majd el a kommunistákkal, ha hazamennek az orosz megszállók. A bizonytalan összetételű társaságban voltak a kisgazdapárthoz közel álló politikusok, katonatisztek is.
A dolog az ÁVO fülébe jutott, innen már ment minden a maga útján: lehallgatás, provokátor beépítése, letartóztatások, kínvallatás, beismerés. Nem a valós tények beismerése, hanem az ÁVO koncepciójának igazolása. E szerint hatalmas, a demokráciát nem csak Magyarországon, hanem egész Európában veszélyeztető fasiszta (horthysta) fegyveres összeesküvés történt. Beindult a sajtókampány. A (szélső)baloldali lapokban Magyarország megint a fasiszta összeesküvők fészkévé nyilváníttatott. Hazug módon összefüggésbe hozták az „összeesküvéssel” a kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát, több képviselőt, majd magát a miniszterelnököt, Nagy Ferencet is. A kisgazdapárt szavazói elbizonytalanodtak. De elbizonytalanodott a Nyugat is. Érdemes ezért a Magyarországért akár csak egy mozdulatot is tenni? Érdemes megmenteni az oroszok hálójából? A kampány egyik célja éppen az volt, hogy a válasz „nem” legyen. Akár a nemzet bemocskolása árán is. Sikerült.
Mi történt? A kisgazdapárt hátrálni kezdett. Az eddig is defenzív magatartását csak fokozta. Támogatói kezdtek elpártolni tőle. Nem a baloldalhoz, a nép 83 százaléka hallani sem akart Rákosi Mátyásról és bűnszövetkezetéről. Inkább az éppen felfelé törő – Sulyok Dezső – Szabadságpárthoz. Mit tett a kisgazda vezetés? Lemondatták Kovács Béla főtitkárt és helyébe a kocsonyás gerincű Balogh Istvánt (Balogh páter) állították. Aztán Nagy Ferenc és Varga Béla, a nemzetgyűlés kisgazda elnöke alkut kötött a kommunistákkal és szociáldemokratákkal. Kovács Béla önként jelentkezik az Andrássy út 60-ban „szembesítésekre”. Ostoba alku volt. Nem is alku, inkább árulás. Kovács Béla érezte a veszélyt, de végül bement az ÁVO központjába. Ott már javában folyt a megdolgozása, amikor Pfeiffer Zoltán korábbi igazságügyi államtitkár bejutott az épületbe, és valahogy kihozta onnan Kovács Bélát. Hiába, mert a szovjet megszállók még azon az estén elhurcolták a lakásából, fogságba került, ahonnan csak 1955-ben térhetett haza.
Kovács Béla lemondása és elhurcolása után megindult a kisgazdapárt szétesése. Többek közt Pfeiffer Zoltán is távozott. Mi történt? A hazug propagandagépezet tovább dolgozott. Az ügyet most már az ÁVO-val és a Népügyészséggel közösen kezelő szovjet hatóságok „terhelő vallomást” mutattak be Nagy Ferencre is. A miniszterelnök próbált időt nyerni, de végül ő is lemondott. Hogy ezt a legaljasabb megzsarolásával érték el, most nem lényeges. Nagy Ferenc helyébe – már lemondása előtt egy nappal – kineveztek egy másik elkocsonyásodott gerincű, rossz hírű kisgazdát, Dinnyés Lajost. A távozási hullám folytatódott: június 2-án elhagyta az országot Varga Béla, a Nemzetgyűlés elnöke is. A kisgazdák végső megroggyanásához aztán az vezetett, hogy 1947. június 3-án a párt elnökévé a kriptokommunista, részeges Dobi Istvánt „választották”. A változásokkal azonosulni nem tudó Kővágó József június 7-én mondott le Budapest polgármesteri tisztségéről. Utódja Bognár József lett, aki „gerincességében” 1945-től 1990-ig folyamatosan parlamenti képviselő lehetett.
A (szélső)Baloldali Blokk propagandája 100 százalékon dübörgött. Bevetették a tömegharcot is. Naponta vezényeltek tömegeket az utcára. Verekedéseket provokáltak. Megakadályozták a szabad sajtó kibontakozását, ellehetetlenítve az „A Holnap” című napilapot. Felrúgták az 1945-ös politikai konszenzust, amelynek alapelemei voltak az emberi szabadságjogok, a parlamentáris demokrácia és a jó viszony a szövetséges nagyhatalmakkal, beleértve a Szovjetuniót, az Egyesült Államokat és Nagy Britanniát. Követelték a Nemzetgyűlés idő előtti feloszlatását (mandátuma 1949 novemberéig szólt!), új választójogi törvényt, a tervgazdálkodás bevezetését. A frontális támadásnak nem tudott ellenállni a demokratikus és nemzeti politikai elit. Nagy Ferenc és Varga Béla után emigrációba kényszerült Sulyok Dezső, a Magyar Szabadság Párt elnöke is.
Tildy Zoltán az észszerű együttműködésből a kollaboráció felé csúszva feloszlatta a Nemzetgyűlést, miután az elfogadott egy antidemokratikus választási törvényt. Ennek égisze alatt tartották meg az előrehozott választásokat. Ezen a kommunista párt már semmiféle csalástól nem riadt vissza. Célzatosan kizártak vagy „kifelejtettek” a névjegyzékből legalább félmillió embert. A választások napján az előkerült tervek szerint 208 ezer hamis szavazatot adtak le. Végül a választások után megsemmisítettek 670 ezer nemzeti demokrata szavazatot, felszámolva ezzel a Magyar Függetlenségi Párt összes mandátumát. S bár a kommunista párt minden csalás ellenére csak 22 százalékot kapott, az első lemondás után nem telt el egy év sem, és már likvidálta a magyar parlamentarizmust és a szabadságjogok maradékát.
Arra már alig figyelt valaki, hogy a választások után fél évvel „lemondott” a fél szociáldemokrata frakció. Éppen azok, akik nem lelkesedtek a párt felszámolásáért. Nagy részük emigrációba vonult, de volt, aki börtönbe. Végül találtak egy ürügyet arra is, hogy az eddig „együttműködő” Tildy Zoltán köztársasági elnököt is megtámadják. Vejét vádolták meg kémkedéssel, s így végül Tildy is lemondott. De ennek már alig volt jelentősége. A „fordulat évében”, aki tehette menekült, végül emigrációba került az összes demokratikus párt vezetője, Nagy Ferenc (FKGP), Sulyok Dezső (Szabadságpárt), Barankovics István (Demokrata Néppárt), Pfeiffer Zoltán (Függetlenségi Párt), Slachta Margit (Keresztény Női Tábor), Peyer Károly (Szociáldemokrata Párt).
A jogállam lehetőségét is felszámolták, ezzel együtt az emberi-politikai jogokat, a parlamentarizmust, a szabad sajtót. Mindehhez külső segítséget vettek igénybe, másként nem is lehetett. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok biztosították a kommunisták teljhatalmát. Ez megfelelt a birodalmi logikának, semmiképpen sem ad azonban felmentést azoknak, akik hazugsággal, erőszakkal, csalással, zsarolással teremtették meg és működtették a diktatúrát negyven éven át.
Hogy a tisztelt olvasó lát-e motivációiban, céljaiban és eszközeiben hasonlóságot a mostani (szélső) Baloldali Blokk és az egykori között, nem tudom. Én látok. Látok mindenekelőtt az alkotmány(osság) felrúgásának nyílt hangoztatásában, a parlamentarizmus relativizálásában, a hazugságokban, az erőszakosságban, a remegő dühben, a képmutatásban, a külső segítség igénylésében és elfogadásában, a jövő teljes feladásában a hatalmi célok érdekében. Történelmi időket élünk, ezért remélem, hogy tanultunk a történelemből, nehogy tényleg ismétlődjön.
A szerző történész
