A tizenkilencedik század végére és a huszadik elejére ennek a Besztercebányáról származó famíliának a sarja szinte egyszerre képezte magát kiváló orvossá a bécsi egyetemen és ugyanolyan kiváló üzletemberré Magyarországon. Hazatérve ő lett a magyar fülgyógyászat megalapítója; egyéni és olykor forradalmi módszerei, merész, de mégis felelősségtudatról tanúskodó operációi legendásak voltak, és sok olyan embernek adták vissza a hallását, akikről a külföldi szaktekintélyek már lemondtak.
Üzletembernek ugyanolyan kiváló volt. Már több virágzó gazdaságot összehozott, amikor a Felvidék kapujában, Nógrádban is vásárolt egy csaknem kétezer holdas birtokot, amit ugyanolyan sikerrel igazgatott, mint ahogy huszonhárom éven keresztül az orvosegyetem Szent Rókus Kórházába kihelyezett fülészeti tanszékét.
Alighanem az ilyen emberek vonzzák magukhoz a legjobban a csodákat. Hiszen a csoda – ráadásul több felvonásban – Krepuska doktor életébe is beköszöntött, és mindez akkor történt, amikor a magyar nemzet tényleg csak a csodában reménykedhetett. Közvetlenül a trianoni békeparancsot és országvesztést követő időkben jártunk.
Éppen száz évvel ezelőtt.
Krepuska Géza ekkor már a hatvanas évei közepe felé járt, de változatlanul jellemző volt rá, hogy amibe belefog, azt imponáló következetességgel és hallatlan energiával viszi véghez. Tehetetlenül kellett végignéznie az ország feldarabolását és azt, hogy nógrádi birtoka, Somoskőújfalu és Somoskő községekkel együtt az újonnan létrehozott Csehszlovákiához került – márpedig ezen a birtokon bányászták azt a követ, amiből Budapesten az akkori útburkolatok óriási többsége készült. Próbált ugyan egyezkedni az új államhatalommal, de nem éppen a jóindulattal vagy a nagyvonalúsággal találkozott; ráadásul a valahonnan Csehországból odatelepített hivatalnokok hamar megérezték a pénz szagát, és mindent elkövettek, hogy elorozzák Krepuskától a jogos tulajdonát. Ekkor kezdődött a csoda első felvonása.
A Budapesten tartózkodó brit antantbizottság egyik tagja, Charrey ezredes, gyógyíthatatlannak diagnosztizált fülbajával dr. Krepuska Gézához fordult. Krepuska alaposan megvizsgálta, és a kollégák addigi diagnózisaival merőben ellentétes következtetésre jutott: az ezredes bizony gyógyítható. Megoperálta, a műtét sikeresnek bizonyult, és az ezredes visszanyerte a hallását, sőt a fájdalmak is elkerülték.
Több mint valószínű, hogy Krepuskának itt került újra előtérbe az a módszeressége és következetessége, ami híres és elismert orvossá tette. Meglátta a helyzet nyújtotta, soha vissza nem térő lehetőséget, és páciensének sűrűn megejtett látogatásai, vizsgálatai és utókezelései alkalmával egyre sikeresebben győzte meg az ezredest arról, hogy ennek a két színmagyar falunak, az ő birtokával együtt, semmi keresnivalója nincs Csehszlovákiában, annak Magyarországon a helye.
Lehet, nem is kellett annyira erőlködnie. Páciense már elég régen tartózkodott Magyarországon ahhoz, hogy belássa azt, ami egyébként nem volt kétséges egyetlen normálisan gondolkodó ember számára sem: a Magyarország számára Trianonban megállapított határok bizony-bizony távolról sem teljes mértékben igazságosak…
A csoda második felvonása következett.
Az úgynevezett Millerand-kísérőlevélről már igen kevesen tudnak. Ez 1920. május 6-án kelt – tehát szinte közvetlenül a trianoni diktátum aláírása előtt – szerzője pedig Alexandre Millerand francia köztársasági elnök volt. Millerand e dokumentumot mintegy direktívának szánta a határkijelölő bizottságok számára, elvileg kötelező erővel. Ebből amúgy láthatjuk, hogy Trianon, aláírásának pillanatában is, mennyire „összecsapott” volt még: a helyszínen, a gyakorlatban, nagyon sok helyen szinte meg sem állapították még a határokat – világosan és többé-kevésbé egzakt módon csak az elcsatolni kívánt területeket, tájegységeket határozták meg, a részletek azonban legtöbbször ad hoc módon dőltek el. Mondhatnánk úgy is, hogy maga a rablás már szentesítést nyert – ám afelől, hogy hol és mikor kell azt abbahagyni, teljesen senki nem lehetett bizonyos. Maguk a határkijelölő bizottságok még 1923-ban is tevékenykedtek, ékes bizonyítékául annak, hogy csak a területrablás volt sürgős, annak adminisztratív szentesítése várhatott.
A Millerand-kísérőlevél többek között a következőket tartalmazta: „A szövetséges és társult hatalmak… foglalkoztak azzal a lehetőséggel is, hogy az így kijelölt határ esetleg nem felel meg mindenhol pontosan a néprajzi vagy gazdasági követelményeknek. Lehetséges, hogy egy helyszíni vizsgálat bebizonyítja majd a békeszerződésben vett határok egyes pontokon való megváltoztatásának szükségességét.
Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására… azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott.”
Ha jobban megnézzük, és tartalmi szempontból is elemezzük kissé a szöveget, hamar szemünkbe ötlik, hogy a diplomácia történetének egyik legképmutatóbb és legcinikusabb dokumentumával van dolgunk – bár példa lehetne ez arra is, amikor valaki a háborgó lelkiismeretét jobb híján éppen a képmutatással és a cinizmussal akarja csillapítani. Tény, hogy a Millerand-kísérőlevél kötelező direktívaként való értelmezése alapján a szövetséges és társult hatalmak tanácsa (amire a dokumentum hivatkozik) nem hogy utasítást, de még ajánlást sem adott soha. A magyarok viszont afféle utolsó szalmaszálként értelmezték Millerand sorait, és rendre meg is próbáltak belekapaszkodni: a korabeli feljegyzések és jegyzőkönyvek szerint több száz esetben.
És hány esetben voltak hajlandók alkalmazni a Millerand-levél ajánlásait a győztesek? Egyetlenegyszer sem. Egészen Krepuska doktor színre lépéséig.
Térjünk hát vissza a csoda második felvonásaként Krepuskához és a két boldogtalan nógrádi faluhoz, mert a derék doktor éppen a Millerand-levélre hivatkozva indította el kezdetben teljesen reménytelennek látszó küzdelmét két színmagyar falu visszaszerzésére. Bár hogy teljesen magányos volt-e küzdelmében, abban – főleg szervezőkészsége és céltudatossága ismeretében – távolról sem lehetünk biztosak.
Nyilván a háttérben, némi segítséget is felajánlva, ott állt az időközben a zenét és a madárdalt ismét élvezni tudó Charrey ezredes, és talán a brit és a különböző antantmissziókból még mások is. A kötelességteljesítés és a lelkiismeret szavának meghallása – különösen ilyen nyilvánvaló szituációban – nem zárja ki egymást minden esetben.
Tény, hogy egy szép napon, csodák csodája, antantbizottság szállt ki a helyszínre. Nyugodtan nevezhetjük csodának, mert ezeket a bizottságokat még mozdítani is csodaszámba ment, pláne még arra is rávenni, hogy számunkra kedvező döntést hozzanak. Márpedig Krepuska doktor szinte minden eszközt bevetett a kedvező döntés érdekében. Az antantbizottság tagjai napokig élvezhették a vendégszeretetét, főleg pedig Krepuska finom borait. Azonban nemcsak személyes befolyását vetette latba, és nemcsak hálás betege jóindulatát használta ki, hanem remek helyzetfelismerő képességről is bizonyságot tett, amikor felszólította az antantbizottság tagjait: próbáljanak a falusiakhoz szlovák nyelven szólni.
Megtették. Senki nem értette.
Bizony, ezt a két falut (és még mennyi falut és várost!) is úgy szakították el Magyarországtól, hogy egyetlen idegen ajkú lakosa sem volt.
A csoda harmadik, utolsó fejezeteként is értelmezhetjük azt, ami ezután következett – és ez volt talán leginkább mesébe illő. Hiszen a dr. Krepuska Géza és Liptay B. Jenő, a Rimamurányi Vasmű Rt. igazgatója, valamint Auer Pál jogi szakértő által benyújtott határkiigazítási kérelmet teljes mértékben támogatta az illetékes antantbizottság, és az így, a bizottság kedvező ajánlásával került a Népszövetség elé.
Ott pedig (ezt akár a csoda negyedik felvonásának is vehetnénk) végre, egyetlenegyszer, nem a kárunkra döntöttek. A Népszövetségi Tanács 24. ülésszakának egyik határozataként 1924. február 15-én, az átadás-átvételi jegyzőkönyv délután 16.30-kor történt aláírása után Somoskő és Somoskőújfalu visszakerült Magyarországhoz.
Éppen egy évszázada.
A mindig igen megbízható krónikásnak bizonyuló – ezúttal római katolikus – egyház mindenkori somoskőújfalui papjai által vezetett Historia domus parochiae Somoskőújfalu nevet viselő évkönyv rengeteg részletet rögzít az összeomlás, a forradalmak és a trianoni országvesztés szomorú idejéből is. Ha az impériumváltás idejéből való bejegyzéseket nézzük, tulajdonképpen semmi újat nem látunk a többi országrész különböző területrablóihoz képest az újonnan berendezkedő csehszlovák államhatalomtól sem: a nemzeti ünnepekről való megemlékezések betiltása, a nemzeti jelképek használatának szigorú büntetése mellett a magyar helységnévtáblák és a magyar feliratok leverése ugyanúgy mindennapi traumája volt ott egykori honfitársainknak, mint a többi elszakított területen. Ezekhez képest újdonságot talán az jelentett, hogy elrendelték: a falu papjának minden év október 28-án kötelessége ünnepi istentiszteletet tartani a „Csehszlovák szabadság napján” (?) a katolikus templomban.
Ami azonban ugyanolyan jellemző, mint amilyen fájdalmas, az a Csehszlovákiában töltött utolsó nap krónikája. A parókia évkönyve szerint: Február 15-én volt a hivatalos visszacsatolása Somoskőújfalu és Somoskő községeknek Magyarországra. Ma reggel fel volt lobogózva az egész falu, de a cseh megbízott átadó kijelentette, hogy a község még csehszlovák terület, ezért addig át nem adja a községet, amíg a magyar zászlót le nem szedik, és így le kellett szedni a magyar zászlókat, csak azután adta át a falut a magyar megbízottnak.
Az első, újra az anyaországban töltött perceket is meg tudták keseríteni, és öröm talán így már nem is lehetett olyan felhőtlen. Mert Magyarországba és a magyarokba még utoljára is belerúgott – mert belerúghatott – egy kérészéletű állam túlbuzgó képviselője…
A jóindulat persze már nem terjedt ki a festői Somoskői-várra, ami az anyaországtól azóta is elszakítottan áll a falu szélén. Állítólag még a Kádár-rendszer idején is történtek kísérletek a – persze területcserével történő – határkiigazításra, hogy megszüntessék ezt az abszurd helyzetet, és Somoskő vára visszakerülhessen oda, ahová magától értetődően tartozik. Bár gondoljunk csak bele: ha akár egy talpalatnyi elszakított magyar földre is területkiigazítást kezdeményeznénk a fennálló helyzet abszurditására hivatkozva, vajon hol lenne annak vége, vajon mekkora lavinát indítana az el?!
A Trianonnal létrejött új – és azóta még újabb – állam számára azonban stratégiai jelentőséggel bírt még ez a romvár is. A régiek tudták, mit hová kell építeni, márpedig Somoskő vára még most is uralja a környéket, és ma is remek tűzvezetési pontként használható.
Ennyit szomszédjaink jóindulatáról.
Dr. Krepuska Géza nevét utca és fasor őrzi Budapesten, Somoskőújfaluban pedig róla nevezték el a község iskoláját, és egy hatalmas kövön levő plakettje is emlékeztet rá, szinte karnyújtásnyira Somoskő várától. Őt legalább nem felejtették el teljesen, és nem feledték el azt a csodát sem, ami talán nem is annyira csoda volt, hanem egy céltudatos és következetes magyar ember évekig tartó és sokszor reménytelennek látszó munkájának sikere, aminek eredményeképp a sok-sok tízezer elrabolt négyzetkilométerből visszakerült Magyarországhoz legalább ennek a két falunak a tizenöt négyzetkilométere. Mert dr. Krepuska Géza bebizonyította, hogy a hazáért küzdeni soha nem késő és soha nem hiábavaló.
Ha ezt az egyszerű igazságot 1918-19-ben uralomra kerülők is megértették volna, mennyire másképp alakul a sorsunk!
A szerző jogász, író
(A cikk a szerző Parancs nélkül is című könyve alapján íródott.)
