1975-től 77-ig voltam sorkatona. Mint mindennek a világon, ennek is vannak szépirodalmi elemei, az egyik például az, hogy a nagykanizsai lövészezred könyvtárából elfelejtették kiszedni Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című könyvét. A legvadabb Kádár-kor közepén békésen olvashattam ott a tiltott irodalmat. A könyvtárba vezető folyosón nagy tablóképek hirdették az ezred dicsőségesnek hazudott 1968-as, Csehszlovákia megszállását szolgáló tetteit. Ott ormótlankodtak a fényképeken a nagy Csepelek, a T72-es tankok, és a mereven a fényképezőgép lencséjébe bámuló, kalasnyikovjukat szorongató, némileg ijedt tekintetű sorkatonák. Kétségtelenül nem volt ez egy világirodalmi helyzet, a prágai tavasz augusztusi haditettei igen nagyon messze voltak például a borogyinói csatától. Nagykanizsán szó sem lehetett Tolsztoj-féle, lassan és hatalmasan hömpölygő történetekről. Benne masíroztunk a létező szocializmusban, a Magyar Néphadsereg katonáiként.
Nem voltam az akkoriban előkelőnek számító, egyetemre felvett előfelvételis, mentem és vittek oda, ahová az összes többi hétköznapi fiút, lakóhelyünk és valamennyire a foglalkozásunk szabta irányokba. Nekem, a többségtől eltérően akkor már volt érettségim. Így hát kiszemeltek a százhúsz milliméteres aknavető üteg írnokának. Igen sokszor leírtam az ott alkalmazott helyesírás szerint 120M/M, azóta sem tudom megfejteni, miért kellett a millimétert így írni. Hol lassan, hol gyorsan pörögtek a kaszárnyában a napok. Néha fejbe lőtte magát valaki, időnként a laktanya kerítésén túli disznótelepről beszabadultak a lovak, ilyenkor riadó volt, egyszer az egyik ártatlan jószágot szitává lőtték az ideges őrök. És persze folyamatosan harcoltunk az osztrák hegyivadászokkal és az olasz páncélgránátosokkal. Ez amúgy tíz év múlva sem történt másként, Szentesi Zöldi László, későbbi kitűnő munkatársam szintén Nagykanizsán, a Dózsa György Laktanyában szolgált, és mint egy Kínába tartó repülőn folytatott beszélgetésünkből kiderült, ők is ezekkel a külföldi alakulatokkal háborúztak.
Hogy végre azért egy valódi történetet is ide kerekítsek ebből az időből, elkezdem. Újonc, azaz kopasz koromban egy sorakozónál kiléptették azokat, akik úszni tudnak. Nem voltunk sokan. A sporttiszt azt kérdezte, melyik úszásnemben tudok vizet hasítani. Gyenge mellúszó tudásomat igyekeztem meglobogtatni. Beválogattak a 4X100 méteres vegyes váltó kettes számú csapatába. Összesen tehát nyolcan voltunk, akik teljesíteni tudták a laktanya kismedencéjében a távokat. Kaptam oklevelet, elismeréssel írtak rajta az ezredversenyen elért ezüstérmemről. Igen, mert nem is volt több úszócsapat. Rá egy évre hadosztálybajnokságot rendeltek el. Ekkor már nem kérdezték, hogy ki tud úszni, előszedték a korábbi jegyzőkönyveket, és ott volt bennük feketén-fehéren, hogy én a vegyes váltó ezüstérmes mellúszója voltam. Azt mondta a sporttiszt, hogy őrvezető elvtárs, maga most elmegy edzőtáborba, aztán indul a magasabb egység versenyén száz méteres mellúszásban. Értettem, mondtam. Mást amúgy nem is tehettem volna.
Egy Katafa nevű falu mellett volt a honvédség sportbázisa. Edzőtáborozás címén három napig csokoládét és téliszalámit ettek a versenyre készülő katonák. A zalaegerszegi uszoda medencéje négyszer akkora volt, mint a kanizsai. Felálltam a rajtkőre, magas volt, szédültem. Akár jobbra, akár balra sandítottam, nagydarab, izmos fiúk feszültek rá a vízre. Beugrottunk. Mire kinéztem, ezek a – később kiderült – nagyrészt válogatott úszók, már a túlsó falnál fordultak. Elevickéltem valahogy addig, a táv második felét már nagy erőlködéssel tudtam teljesíteni. Azért igyekeztem büszkén tartani a fejem a víz fölött, látszólagos egykedvűséggel húztam magam előre a vízben, a parton a versenytársak már magyar címeres fürdőköpenyekben parádéztak, körülöttük csinos lányok csiviteltek. Az egyikük rám mutatott, mondott valamit, mindenki odanézett, és nevettek. Minden erőmet összeszedve még leúsztam a hátralévő néhány métert, kimásztam. Utóbb kiderült, nem én lettem az utolsó, volt egy fiú, aki a csokoládék és téliszalámik miatt jelentkezett a versenyre. Be is ugrott a vízbe, miután fuldokolni kezdett, két sport őrmester mentette ki.
Oklevelet azért itt is kaptam, díszesebb volt, mint az előző évi, azt írták rá, hogy eredményesen részt vettem a hadosztálybajnokság úszó versenyén, a száz méteres mellúszó számban.
