2024. február 18. vasárnap. 8:22
Amikor jó hat évvel ezelőtt meghallottam, hogy a magyar költészet napja után a magyar prózának is évi egyszeri ünnepe – „napja” – lesz: pontosan ugyanolyan elégedettséget éreztem, mint amikor megtudhattuk, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére a magyar próza napjának nem Esterházy Péter, hanem Jókai Mór születésnapja, február 18-a választatott.
Jókai. Hát igen. Noha kedves mesterem, áldott emlékű Mocsár Gabi bácsi nem nagyon szerette – a Rózsa Sándor-ügy 48-ban, meg Laborfalvi Róza és Petőfi barátságának elvesztése, egyebek –, régen beláttam, amivel végre mindnyájunknak szembe kellene nézni: hogy „a nagy mesemondó” minősítés mekkora baromság. Hogy milyen nagyon nagy író volt ez a valóban ábrándos-kék szemű férfiú, hogy a magyar széppróza micsoda utolérhetetlen mestere, a prózaírás milyen elképesztő hatást kiváltani képes magyar virtuóza, a lélektan, a történelem, az eszmei-szellemi koherencia és az írástechnikai-szerkesztési felkészültség mekkora alakjának, micsoda óriás-reprezentánsának számított a már életében – méltán – klasszikussá lett Jókai Mór: ideje leszögezni. (Aligha véletlen, hogy a magyar történelmi regény és a magyar széppróza egyik jelentékeny megújítója, a hála Istennek gyorsan közismertté és népszerűvé lett Hunyadi-kötetek szerzője, Bán János barátom főhajtással a Mór keresztnevet vette föl és ezt használja, Jókai előtt imígyen is tisztelegve. Majdhogynem ez a legkevesebb, mondhatnánk.)
Jókai nagyságát elég csupán három aprócska, teljesen önkényesen kiragadott példával illusztrálni és egyben bizonyítani: 1. A kőszívű ember fiaiból tessék elolvasni újra mondjuk csakis és egyedül a Perihélia című fejezetet. 2. Tessék újra elővenni és elolvasni a legfrissebb magyar történelmi tapasztalatok tükrében A jövő század regénye című, nem túlságosan sokat emlegetett Jókai-regényt. 3. A lélektani ismeretek kisenciklopédiájának tárgykörében elolvasandó az Egy az Isten vagy A gazdag szegények. (Vagy mindkettő.) A többi művet már csak azért sem érdemes citálni, mert az írót ért öröknagy közhely-bombák („romantikus”, „ábrándos-álmodozó”, „népies”, „meseszerű”, stb.) áradatából csak igen-igen nehezen emelkedhet ki több, márpedig volna jócskán. És itt egy ilyen nap, amelynek – lássuk be végre – óriási hivatása van. Felmutatni, hogy legnagyobb íróink mennyire megdöbbentően modernek, mennyire tényleg halhatatlanok, mennyire erőteljes, magabiztos és lenyűgöző ismerői ennek a magyar nyelv nevezetű világcsodának, Pázmánytól Ottlik Gézáig, Mikes Kelementől Németh Lászlóig és tovább, tovább.
Nem tehetek róla, engem Jókai megnyugtat. Mint a hűvös fröccs forró alföldi estében vagy egy szótlan női mosoly a legnagyobb rohanós zűrzavar közepette. Jókai után szabadon létezni, írni, szeretni annyi, mint Jókait követve élni meg magyarságunkat. Jókai után szabadon, vagyis ugyanolyan boldog felszabadultsággal, Laborfalvi Rózákkal vagy anélkül, Petőfikkel vagy fájó hiányukkal, Rózsa Sándorok úgynevezett „koreóival” futballmeccseken és réges-régi hírlapokkal az asztalfiókban, melyek arról tudósítanak, hogy csodás égi jelenségek voltak egykoron láthatók a magyar égboltozaton. Igen, ez mind-mind Jókai. Ezért hát nincs is semmi baj. Ezért nincs igazából semmi baj. Amíg ez van, amíg ezt olvashatjuk, amíg ezek itt vannak… De nem is csak Jókai persze. Hanem ez a magyar széppróza. Úgy ahogy van. Az, amelyik Kosztolányit és Déry Tibort, Tamási Áront és Móricz Zsigmondot adta nékünk, mind-mind a többiekkel együtt. És ha a költészet napját a költők költőjének, József Attilának születésnapjával ünnepeljük, nyugodjunk bele, fogadjuk el, sőt: örüljünk neki (de jócskán ám!), hogy a magyar próza napja egy igazán nagyon nagy magyar író születésének napja. Bizonyos Jókai Móricé. Akinek „meséire” igaz a leginkább Arany János mondata: „nem mese az, gyermek”.
A szerző író
