A felfedezés véletlenül történt. 2021-ben a Warnemünde-i Leibniz Institute for Baltic Sea Research hallgatói geofizikai gyakorlatuk során dr. Jacob Geersen vezetésével hidroakusztikus felmérést végeztek a Mecklenburgi-öbölben. A tengerfenéken mintegy húsz méteres mélységben a parttal párhuzamosan, mintegy tíz kilométeres távolságban egy emberi építménynek tűnő struktúrát találtak.
Ez körülbelül egy kilométer hosszú volt. Nem úgy nézett ki, mint egy természetes képződmény. Mesterséges eredetet feltételeztek. De több információra volt szükség ahhoz, hogy valami biztosat mondhassanak.
Geersen összefogott több régészeti központ munkatársaival, hogy részletesebben megvizsgálják a víz alatti lelőhelyet. Elemezték a hajókról és a víz alatti járművekről nyert nagy felbontású (akár egy centiméteres) hidroakusztikai adatokat, tanulmányozták a tudományos búvárok egy csoportja által biztosított fényképfelvételeket és kőzetmintákat, és elkészítették a Blinkerwall névre keresztelt építmény 3D-s modelljét.
A fal körülbelül egy méter magas és egy-két méter széles, és 1673, gondosan egymáshoz illesztett kőből áll. Gleccsernek vagy cunaminak semmi köze nem volt hozzá. A kövek többnyire egy méternél kisebbek, és nem nehezebbek száz kilogrammnál. De vannak köztük nagyok is, több tonnásak. A legnagyobb a becslések szerint 11 389 kilogrammot nyom.
A megalitok olyan helyeken találhatók, ahol a falvonal meghajlik és a végén. A kutatók feltételezik, hogy az ősi építők nagy sziklákat használtak horgonypontként. Az összes kő összsúlya több mint 142 tonna.
Az építés idejét közvetett módon határozták meg. Megállapították, hogy a fal 11 700 és 11 000 évvel ezelőtt épült.
Észak-Európa számára ez a paleolitikumból a mezolitikumba, vagyis a középső kőkorszakba való átmenet ideje. Ebben az időben egy új életmód alakult ki, amely a társadalmi viselkedés normáin és szabályain alapult, nem csak az étel megosztásán, valamint a hiedelmek és hagyományok megszilárdultak.
A mezolitikumhoz számos sziklarajz tartozik, a régészek azonban még soha nem láttak ilyen nagyméretű építményeket ebből az időszakból.
Egészen a közelmúltig a történészek biztosak voltak abban, hogy a neolitikum és a fejlett mezőgazdasági közösségek kialakulása előtt az emberek nem tudtak nagy kőépítményeket építeni – a közös erőfeszítések összehangolásához társadalmi kapcsolatokra van szükség.
Talán – mondják a tanulmány szerzői – azért nem találtak ilyen ősi építményeket, mert csak a szárazföldön keresték őket, ahol gyorsan elpusztulnak. Egy nyugodt öböl alján pedig, ahol nincsenek hullámok és erős áramlatok, a fal szinte érintetlen állapotban maradt fenn.
Dániától nyugatra, Doggerland néven ismert területen már találtak mezolitikus kőépítmények maradványait elárasztott szárazföldön. Blinkervoll azonban sokkal nagyobb léptékű. Ez most a legnagyobb kőkorszaki építmény Európában, és a legrégebbi, ókori emberek által épített építmény.
Az ősi táj rekonstruálásával a kutatók megállapították, hogy a fal a tó partja mentén húzódott, amelyet később elnyelt a tenger. A fal gátként, egy parti kikötő támfalaként szolgálhatott, vagy a víztest egy részét a könnyű halászat érdekében különíthette el. A legvalószínűbb hipotézis azonban a szerzők szerint az, hogy a fal az ókori európaiak által vadászott rénszarvasok és bölények karámjához vezetett.
Az Arab-félszigeten és Kis-Ázsiában számos hasonló építmény található. Szaúd-Arábiában ezeket „mustatiloknak” nevezik. A tudományos irodalomban pedig – „sivatagi sárkányok” (desert kite): úgy néznek ki, mint egy hosszúkás trapéz, amelyet két egymáshoz közelítő, körülbelül egy méter magas száraz kőfal alkot. Az ilyen csapdák hossza száz métertől több kilométerig terjed.
A csapdafalakat már régóta ismerik: a vad befogásának ezt a módszerét már az ősi sumér „Gilgames eposz” is említi. Izraeli, sínai és mongol petroglifákon is találunk musztafil ábrázolásokat. Észak-Amerikában a Michigan-tó indiánjai egészen a 19. század elejéig így vadásztak rénszarvasra.
„Az építményt valószínűleg arra használták, hogy a szarvasokat a szomszédos tópart és a második fal közötti szűk helyre vagy akár közvetlenül a tóba vezessék, ahol a kőkorszaki vadászok könnyebben végezhettek velük” – idézi a sajtóközlemény a tanulmány egyik szerzőjét, Marcel Bradtmellert a Rostocki Egyetemről.
A 2010-es években nyilvánosan elérhetővé váltak a műholdas képek és az olyan alkalmazások, mint a Google Earth és a Google Maps. Kiderült, hogy a kőcsapdák építése az ókori vadászok számára világszerte elterjedt megoldás volt.
A történészek szerint egyszerűsége ellenére korának egyik legfontosabb újítása volt. Ezek készítése több ember összehangolt munkáját igényelte, közös stratégiával. A megépült kőépítmények egy adott helyhez kötötték az ókori embereket, lehetővé tették az élelmiszerkészletek készítését, hozzájárultak az állandó települések, a társadalmi-politikai és gazdasági kapcsolatok kialakulásához.
