2024. február 22. csütörtök. 11:33
A Vándor sokfelé járt a világban, és ahány helyen, mindig annyiféle alakban tűnt föl. Pedig nem váltott közben köpönyeget, nem öltött magára különféle szerepeket, nem akart másnak látszani, mint ami. Csak a saruja kopott meg a sok gyaloglástól, csak a szakálla nőtt bozontosra az eltelt idő alatt, csak a kalapja színe fakult ki a széltől, esőtől és napsütéstől.
Minden városban és minden faluban ugyanaz a Vándor jelent meg, de minden falu és minden város lakói másmilyennek képzelték őt. Az erőszakosak azt hitték róla, hogy prédának való. Az alattomosak és kétszínűek azt gondolták, hogy ezt az embert könnyen át lehet verni. A fanatikusok elvárták tőle, hogy azonnal kövesse őket, még ha nem is tudták elmagyarázni, hogy hová és miért. A gazdagok kéregetőnek nézték, és már messziről kikerülték. A büszkék nem tartották sokra, a magasabbrendűség tudatával néztek el a feje fölött. A rosszkedvűek pedig a Vándort okolták azért, hogy rossz a kedvük.
De nemcsak ilyen szomorú környezetben fordult meg hosszú útja során, járt ő vidámabb s rokonszenvesebb helyeken is. A becsületesek minden fenntartás nélkül rábízták az értékeiket. Az előzékenyek és vendégszeretők azt lesték, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. A jókedvűek folyton rámosolyogtak, amitől az ő arcán is megjelent a derű. Az alázatosak kikérték a tanácsait, a bölcsek pedig át is gondolták azt, amit mondott, és megfontolták, hogy mit tanulhatnak a Vándor megjelenéséből.
J. Károly a rövid tanmese végére ért, az utolsó bekezdéshez, amikor a Vándor két fontos dologra jött rá. Az egyik az volt, hogy ő azt hitte, valóban nem változik, s mivel negyvenéves már jócskán elmúlt, ez nem is állt a szándékában, azonban minden új tapasztalat változtatott rajta valamit. A másik nem is a saját felismerése volt, hanem Konfuciusz szavai jutottak az eszébe, melyeket a kínai tanító soha le nem írt, de mondásait megőrizte az utókor. „Nem baj, hogy az emberek nem ismernek engem; a baj az, ha én nem ismerem az embereket.”
A szerző irodalomtörténész