„Sokkot kaptam, mint két évvel ezelőtt, február 24-én: amikor a háború elkezdődött” – ezzel a mondattal kezdi mélabús orosz helyzetképét a BBC riportere, Steve Rosenberg, aki egy Alekszej Navalnij emlékére éppen virágot hozó fiatalember szavait idézi. Az újságíró ezután hosszasan sorolja, hogyan gondolkodtatták el az Oroszországban a „Putyin által elrendelt, Ukrajna elleni teljes körű invázió” óta eltelt két évben történtek.
„Ez az időszak a drámák, vérontás és a tragédiák katalógusa. Oroszország háborúja halált és pusztulást hozott Ukrajnába. Az orosz hadsereg is hatalmas veszteségeket szenvedett. Orosz városokat lőttek és dróntámadás alá vonták. Orosz férfiak százezreit sorozták be a hadseregbe. A Wagner-zsoldosok fellázadtak és Moszkva ellen vonultak. Vezetőjük, Jevgenyij Prigozsin később repülőgép-szerencsétlenségben meghalt. A Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki az orosz elnök ellen állítólagos háborús bűnök miatt. Most Vlagyimir Putyin leghangosabb kritikusa meghalt” – említi fel az eseményeket sorban.
Majd azt írja, 2022. február 24. vízválasztó pillanat volt, de a mostból visszatekintve az útnak szükségképpen ide kellett vezetnie: Oroszország 2014-ben csatolta el Ukrajnától a Krímet, és avatkozott be először katonailag a Donbaszban; Alekszej Navalnijt 2020-ban megmérgezték, 2021-ben bebörtönözték.
„Vagyis az oroszországi belföldi elnyomás megelőzte az ukrajnai inváziót, de azóta felgyorsult” – szögezi le a BBC riportere.
Rosenberg szerint Putyin két évvel a háború után egyre magabiztosabbnak és eltökéltebbnek tűnik a tekintetben, hogy ellenségeit otthon és külföldön is legyőzi. Amerika, a NATO és az EU ellen is uszít, miközben Oroszország ukrajnai háborúját úgy mutatja be, mint a „kollektív Nyugat” Oroszország elleni háborúját, amelyet az országa túléléséért vívott egzisztenciális harcként fest le.
„Hogyan és mikor lesz ennek vége? Nem tudom megjósolni a jövőt. A múltat azonban fel tudom idézni” morfondírozik tovább a riporter, aki egy „poros mappában” őrzi a húsz évvel ezelőtti, korai Putyin-évek lenyomatát. Ebben mintha „egy fényévekkel távolabbi galaxisról olvasna”, szerepel többek között egy 2001-es felmérés, amely szerint az oroszok 59 százaléka támogatja, hogy Oroszország csatlakozzon az Európai Unióhoz. Ahogyan az az általa leírt mondat is, hogy a NATO és Oroszország aktívan törekszik a szorosabb együttműködésre: ez mindkét fél számára annak a jele, hogy a világbékére nem egymás jelenti az igazi veszélyt.
Azután arról ír, „hol romolhatott el ez az egész.” Idézi Lord Robertson, a NATO korábbi vezetője szavait, aki többek között arra mutatott rá neki, hogy a Szovjetuniót egykor a világ második szuperhatalmaként ismerték el, de Oroszország ma e címre nem tarthat igényt. Roberston szerint ez a tény kombinálódik a Nyugat időnkénti gyengeségével és azokkal a provokációkkal, amelyekkel Putyin szembesült, valamint a saját növekvő egójával.
„Azt hiszem, ez változtatta meg azt az embert, aki egykor együtt akart működni a NATO-val, és elismerte, hogy Ukrajna nemzetállam.”
A következő képben már újra a Moszkvától 40 mérföldre fekvő Solnechnogorsk városában vagyunk, ahol „Oroszország történelmének utolsó két drámai évét mutatják be a parkban”.
„Látom a Wagner-zsoldoscsoportot támogató falfirkákat. Virágokat Alekszej Navalnij emlékére. Egy nagy falfestményt két helyi férfiról, orosz katonákról, akiket Ukrajnában öltek meg. A város központjában a második világháborúban és az afganisztáni szovjet háborúban elesettek emlékműve új résszel bővült, a különleges hadműveletben elesett katonákéval. Itt negyvenhat név van kőbe vésve” – mutatja be a környezetet Rosenberg.
Majd megkérdez egy, az unokájával arra járó asszonyt, hogyan változott meg errefelé az élet két év alatt.
„A gyáraink most olyan dolgokat gyártanak, amelyeket korábban külföldön vásároltunk. Ez jó” – mondja a nő. Aki ugyanakkor szomorú a fiatalok miatt, mindenki miatt, akit megöltek. Azt is megjegyzi, hogy „természetesen nincs szükségünk háborúra a Nyugattal. Népünk egész életében nem látott mást, mint háborút, háborút, háborút.”
Rosenberg aztán Marinával beszél, aki dicséri azokat az orosz katonákat, akik szerinte „teszik a kötelességüket” Ukrajnában. Közben 17 éves fiára, Andrejra néz, és hozzáteszi, hogy anyaként attól fél, a fiát harcra hívják: „Minél előbb békét akarok, hogy ne féljünk attól, ami holnap jön.”
