Nagy a valószínűsége, hogy Szlovákia meghátrál. A tavaly szeptember végi parlamenti választások kampányában Robert Fico, a voksoláson győztes Smer párt vezetője, volt és jelenlegi miniszterelnök, nem győzte hangsúlyozni, hogy számára mennyire szimpatikus a magyar példa. A szimpátia lendülete még a kormányalakítás után is kitartott egy ideig, de egyre vesztett erejéből.
Az Európai Unióban történt különböző szintű és témájú szavazásokkor Magyarország rendre egyedül maradt. Ez történt a migránskvóta, az Ukrajnának szánt támogatások ügyében is. Szlovákia együtt „úszott” az uniós fősodorral.
Amikor még Fico a „kispadról”, mint ellenzéki politikus nézte a magyar nemzeti politika okozta népszerűséget, a zsinórban négyszer megszerzett kétharmados parlamenti többséget, talán nem is számolt azzal, hogy ez minden, csak nem az az olcsó népszerűség, amelyre a legtöbb közszereplő vágyik. Vagyis, ebben a „műfajban” nem lehet kockázatmentes befektetéssel népszerűségre szert tenni. Aki ilyesmire vágyik, az jobb, ha hozzá sem kezd a magyar modell másolásához.
Ha egy politikus ebbe jól belegondol, akkor arra is rá kell jönnie, hogy a konzervatív, keresztény, jobboldali, a nemzetállami alapokon nyugvó politika ellenzői a legkisebb kompromisszumra sem hajlandóak. Arra nincs szándék, hogy a föderalista, globalista Brüsszel hagyná, hogy az általa a balliberális ideológiával „olajozott” gépezetbe akár csak a legkisebb porszem is bekerüljön. Tehát, aki mégis belevág a nemzetállam eszméjének megvalósításába, az adja ki a jelmondatot: Harcra fel!
Fico is így tett, de szembejön a valóság. Hamar kiderült, hogy bizony nem csak nagy, de keményfába is vágta a fejszéjét. Az újonnan megalakult pozsonyi kormánynak azzal kellett számolnia, hogy az út, amire rálépni készült, nem csak árkokkal, de tankcsapdákkal van telezsúfolva.
Fico még szinte munkához sem látott, Brüsszelből már megérkezett a fenyegetés: baj van a jogállamisággal. Az új szlovák törvényhozás sem szerzett piros pontokat azzal, hogy a házelnök helyettese saját kezűleg hajította ki az uniós zászlót szobájából, amikor berendezkedett oda.
Értjük mi a szlovákokat. Ha Brüsszel mindenfajta mondvacsinált ürüggyel, az uniós- és a nemzetközi jog teljes figyelmen kívül hagyásával, a jogállamiság hiányosságaira hivatkozva visszatartott, a hazánknak jogosan járó 30 milliárd eurót – ebből tíz milliárdot már nagy nehezen megkaptunk –, akkor Szlovákiára is ez a sors vár, ha nem teljesíti az EU kívánságlistáját. Vagyis, ha a pozsonyi kormány zokszó nélkül beengedi Szlovákiába a migránsokat, az iskolákba az LMBTQ-aktivistákat, és ingét, gatyáját is odaadja az Ukránoknak, eltűri a külföldről pénzelt és irányított civil szervezetek uralmát, akkor lesz pénz Brüsszelből. Ha mindezt nem teszi, akkor megnézheti magát.
Nincs könnyű helyzetbe Fico. Ha enged a brüsszeli nyomásnak, akkor biztos, hogy óriási népszerűségvesztést szenvedne el. Ha nem, akkor is, mert jelentős összegről kell lemondania. A bukás mindkét esetben kódolva van. Ez nem az a helyzet, amikor „kint” is vagyok, „bent” is vagyok. Vagy az egyik vagy a másik. Előbb-utóbb dönteni kell.
Az igazsághoz tartozik, hogy Szlovákia mozgástere lényegesen kisebb, mint Magyarországé. Északi szomszédunknál az euró a törvényes fizetőeszköz, ez viszont jelentős kiszolgáltatottságot jelent az Európai Központi Bank (EKB) felé. Az euró feletti rendelkezés joga ugyanis az EKB kezében van.
És emlékezzünk csak, mi történt Silvio Berlusconival 2011-ben. Mivel az olasz miniszterelnök nem volt kompatibilis az EU globalista rendszerével, az EBK nem adott hitelt Rómának. Sőt, azt is megakadályozta, hogy más bankok nyújtsanak pénzügyi támogatást Olaszországnak. Ez azt jelentette, hogy Olaszország csőd közeli helyzetbe került, akkor már csak három hónapra való tartalék volt a kincstárban.
Berlusconi nem tehetett mást, lemondott.
A szerző főmunkatárs
