2024. február 24. szombat. 11:58
Bemutatták a párizsi nyári olimpia dobogósainak járó érmeket, amelyeket majd a legjobbak érdemelnek ki. A 2007-es Értelmező szótár szerint „a 2004-es athéni olimpián a versenyek első három helyezettje babérkoszorút is kapott, akárcsak az ókori bajnokok”. Itt némi pontosítás szükséges. A babér (laurus) fejdísz csupán a jósdájáról elhíresült Delphoiban járt a bajnokoknak; a többi ógörög versengésen különböző növényfajok ágaival is díjazhatták a győzteseket. Ma a köztudatban az olajág él, pedig a mandulafenyő, a mirtusz, sőt a zeller is lehetett koszorúsnövény. És hát természetesen a babér. Iphitosz éliszi király Kr. e. 776-ban szervezte meg az olümpiai versenyeket. A delphoi jóshely tanácsára Kr. e. 752-től a bajnokokat az olimpia utolsó napján olajkoszorúval tüntették ki. (Attikában külön törvények gondoskodtak az olajfa zavartalan termesztéséről, évente két fánál többet senki sem vághatott ki.) Pénzt nem kaptak a győztesek, de szobrot a Szent ligetben igen.
Kevésbé ismert, hogy Delphoiban a két olimpia közötti időszak második évében rendezték meg a Püthia-versenyeket. Csakhogy amíg másutt a sport játszotta a főszerepet, a jósdában zenei és művészeti versengéseket is tartottak. A győztesek a babérkoszorú mellé jutalmul, időnként, pálmaágat vagy pálmalevelet is kaptak. A mitológia szerint Apollón szentként tisztelte a babérfát, miután az előtte menekülő erdei nimfa, Daphné babérrá változott. Nem véletlen tehát, hogy a művészetek istenének, Apollónnak szolgáló férfiak, valamit a győztes költők és atléták homlokát ezzel az illatos koszorúval díjazták.
Bocaccio Dante élete című könyvecskéjében is ír a babérról, és három tulajdonságát emeli ki. „…az egyik az – olvashatjuk –, hogy, amint tapasztalhatjuk, sohasem veszti el zöldellő színét és lombját; a másik az, hogy ebbe a fába soha nem csap a mennykő »az antik hiedelmet Plinius is megemlíti«, és ez semminő más fáról el nem mondható, a harmadik pedig, hogy igen jó illata van, amiről bárki meggyőződhetik”. Tiberius (Kr. e. 42–Kr. u. 37) császárról maradt fenn, hogy mindannyiszor babérkoszorút tett a fejére, valahányszor vihar kerekedett. Így védekezett a villámok ellen. Kétségtelen, hogy később a hadvezéreknek és császároknak is kijárt a fejdísz, így például Julius Caesarnak, Augustusnak és Napóleonnak. Luca Signorelli egyik freskóján, amelyen Dante a műveit olvassa (1504) szintén koszorú illeti a költő homlokát. Sőt, napjainkban – pontosabban az euró bevezetése óta – Dante babérleveles profilja látható a kéteurós érmén.
A magyar nyelvhasználatban az érdem jutalmazására szolgált a borostyán is. A két név (borostyán, babér) azonban tulajdonképpen egyet jelent, mert a régi magyar nyelvben borostyán volt a babér neve. „Más csak levelenként kapja a borostyánt, / S neked rögtön egész koszorút kell adni” – írta Petőfi versben Arany Jánosnak a Toldi elolvasása után. A koszorú szó első emléke helynévi adatként (Koszorúpatak) 1323-tól maradt ránk, a következő század emlékei között már a koszorús is szerepel. 1488-ban az egyik oklevél Johannes Koszorus nevét említi. Feltételezhető tehát, hogy eleink a középkor végén ismerték a babérkoszorút. Sőt már a lovagkorból kimutathatók. A lovagkori sírköveken és címereken ugyanis megtalálhatjuk a babérkoszorú motívumot. Ezzel együtt a babér szó a magyarban csak a 17. század elején honosodott meg. Az első írott adat 1628-ból ered.
Friedrich Nietzsche fogalmazta meg: „A dicsőség akkor születik, amikor sok ember egyvalaki iránt érzett hálája minden szemérmet félredob”. Bárcsak így lenne…
A szerző újságíró
