Az évfordulós és tematikájában aktualizálható klasszikus irodalmi művek helyett most az a könyv kerül a szobakatedra asztalára, amelyet egy előadásomra készülve lapoztam föl ismét. Grendel Lajos halála után (2019-ben) jelent meg a felvidéki magyar író egyszemélyes irodalomtörténetének bővített változata. „Csak” a 20. századi modern magyar irodalmat gondolta újra, de Babits és Szerb Antal európai és magyar irodalomtörténeteinek sorát folytatta. Az egyszemélyes nézőpontból a merített anyag is egységesnek tűnik a választott szemléleti-értékrendi keretek miatt. Mint Rónay László esetében, aki 1993-as magyar irodalomtörténetében (Erkölcs és irodalom címmel) azokat a törekvéseket fűzte egybe az ősi emlékektől Konrád Györgyig, amelyek az „erkölcsi igazságok” művészi megjelenítésére törekedtek.
Számos hasonló, egy téma mentén vezetett, monografikus irodalomtörténetünk létezik, és bár Grendel Lajos a drámai műnem tárgyalásáról lemondott (ami alkalmas volna az erkölcsi kérdések faggatására), a 20. századi líra és epika az olvasót így is folyton újrafogalmazandó következtetések elé állítja. A 2010-es, első kiadás után toldások és új fejezetek készültek a két világháború közötti „konzervatív”, illetve a határon túli és kortárs irodalom képviselőiről. Szemléleti kerete a modern (vagy a modernizmus) megjelenési formáinak vizsgálata, s íróként tisztában volt az alkotás belső titkaival, nemcsak a tudóskatedra magasából nézett a művekre. Grendel félve kimondott, a forrásként használt szépírói kritikák és esszék létjogát védő meggyőződése szerint: az aktív szépírók valamit azért konyítanak az irodalmi művek anatómiájához is. Az értelmezési tapasztalat ugyanaz: egy művet másképpen olvas az ember „szegény kisgyermekként” és „bús férfiként” vagy élete alkonyán, amikor újabb meglepetések érhetik. Így még fájóbb felismerés, hogy ez vagy az a szerző vagy mű miért nem szerepel a kánonban – s természetes, hogy az egyszemélyes kánonból is kimaradnak nevek és művek.
Az irodalomnak lehet folyamattörténete, akár a hegeli célelvűség jegyében is, feltételezve, hogy két irodalmi esemény találkozásából megszületik egy „magasabb rendű” harmadik – és vannak önálló történetei, amelyek közt nincs szükségszerű kauzális kapcsolat. (Egyébként van, de mindig a művek mögött, amelyet lehet korhangulatnak vagy divatnak nevezni, egzisztenciális kényszernek vagy a felismerésnek, hogy az új jelenségek kifejezése új nyelvet is kíván.) A többes szám létjogát bizonyította az a háromkötetes, kollektív vállalkozás, amely évszámokhoz társította a jelentős művek megjelenésével az irodalom folyamából felszínre bukó jelenségek tárgyalását. Ahány dátum és mű: annyi irodalomtudós, mindegyik a saját nézőpontjával, a szerkesztő, Szegedy-Maszák Mihály értékrendjével legalább nagyjából egyező módon – így valamiképp az ő narratívája is uralja a történeteket. Mivel egyetlen „üdvtörténet” helyett több hagyomány van, ugyanaz a jelenség folytonosságként és megszakításként is értelmezhető.
Grendel Lajos rokonszenvezik azzal is, hogy az egymással olykor ellentétes célelvűségek kölcsönhatásával foglalkozzék, ám nem kötötte más elv, csak a saját kíváncsisága: a Kulcsár Szabó Ernő által honosított keretrendszerbe helyezve, a nyelvi-poétikai adottságok tükrében követte a beszédmódok változását s azon keresztül a művek világértelmezését. A nyugatosok és az avantgárd mellett a népi írók is helyet kaptak a beszédmódbeli változásban tetten érhető világképtérképen, és – a közmegegyezést követve – a Nyugat 1908-as indulását (s Ady 1906-os Új versek kötetét) tekintette határvonalnak. Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő (de a szimbolizmus formanyelvét próbálgató Czóbel Minka is) a modernizmus előkészítői közt szerepel. Még nagyobb a súlya a gyakran mellőzött 19. század végi magyar novellának. Nem a versben vagy regényben, hanem ebben a, drámaivá sűrített műfajban született meg a mi modernizmusunk, a kisprózai stratégiák, technikák és stílusok sokszínű (cselekményes és kontemplatív-intellektuális) variációiban nyitva meg az utat a lélek- és sorsábrázolás felé.
Érdemes együtt gondolkodni Grendellel – így tettem én is –, reflektálni irodalomtörténeti élménybeszámolójára. Ehhez az is kell, hogy valaki ne ebből a könyvből (s ne tankönyvekből) akarja „megtanulni” a modern vagy bármilyen magyar irodalom történetét. Úgy vélem, az irodalomtörténet tanulása meddő energiapazarlás – elsősorban olvasni kell az irodalmat, utána érzékelhetőek az összefüggések. Az aktuális mondandót alátámasztó példatár tekintélyes, de az idézetek nem pótolják az eredeti köteteket. Ha az embernek már van egy, akár a könyvekből kapott, gondolkodást alapozó muníciója, egy-egy észrevételnek revelációs ereje lehet.
Mint például annak, hogy indokolt lenne „egy olyan irodalomtörténeti koncepció, amelyben a magyar irodalmi modernizmus fókuszában […] Weöres Sándor és Szentkuthy Miklós életműve állna”. Nem mellőzve azokat a megújulásokat, amelyeket Ady, József Attila, Babits és Szabó Lőrinc, Kassák, Krúdy és Kosztolányi hozott: az ő életműveik tükrében látjuk, hogy Weöres milyen lírai személyiségformálással mutatott rá az egyetemes metafizikaira, amellyel elmozdította és felnyitotta a személyiséghatárokat, s vele újragondolta a nyelvi létezés- és kifejezésmód szabályait. Itt rejlik az üzenet is: az egyéniségkultusz helyett a transzcendens, szellemi eggyéolvadás-vágy rejtőzik a vers mélyén. A folytonos átváltozás Weöres lírájában (legyen az lényegkereső orpheuszi vagy alakváltoztató próteuszi) az elrejtett fölnyitására vagy kijátszására tett, minden pillanatban megismételt kísérlet.
Szentkuthy pedig az ösztönzés. Kilencven évvel ezelőtt jelent meg a Prae – az irodalomtudomány felemásan fogadta, bár a magyar nagyepika itt haladta meg „első ízben a nagy irodalmakkal szembeni másodlagosságát”). A középpont nélküli őskáosz szövege az ábrázolhatatlanság empirikus tapasztalata, „nyelvfilozófiai forradalom” is: az időt felfüggesztette, és azt térré alakította, a szöveg minden eleme „a halmaz minden más elemével kommunikál”. Nagy Pál a szöveg hierarchiája helyett az önkényesnek tűnő, asszociációs mellérendelések szerepét emeli ki – ezekben a kapcsolatokban jön létre a valóság. Grendel azt írja, hogy a Prae előbb csak arra vár, itt vagy ott találomra fölüssük és barátkozzunk vele. Így bukkanok rá, hogy minden nyelv hiányos (rossz), ezért nem képes az igazságot sem definiálni; hogy az abszolútum nem valamilyen eszmei egység, hanem szét van szórva az „időcsókokban”, a „pillanatok kis mélyedéseiben”; s némi félelemmel figyelem, hogy mikor a diszharmónia szinte felfordítja az egész világot, a természet egy „hajszálfinom szabályozóval helyrebillenti az egészet”.
A szerző irodalomtörténész
