Nekem is valahogy bele kellett mennem az irodalomba. 1986-ban ezért megpályáztam a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat. Ezt fiatal alkotóknak írták ki, valamiféle tervet, bemutatkozó – ma ezt úgy mondanák, motivációs – levelet kellett benyújtani. A papírok első körben a Magyar Írószövetségben landoltak. A tekintélyes szervezet ifjúsági részlegének, a Fiatal Írók József Attila Körének – FIJAK – feladata volt elbírálni a jelentkezést, két lehetőségük volt, támogatták vagy elutasították a pályázatot. Én egy elég hosszú fogalmazást adtam be, az önéletrajzi elemek mellett bőségesen volt abban valamiféle vad, ezt avantgárdnak mondták akkoriban, világlátási kinyilatkoztatás. Beleírtam például, hogy elég nehezen tűröm a szocialista kultúrpolitika korlátait, de legalább annyira nem szeretem az úgynevezett demokratikus ellenzék magamutogató akcióit. Tehát sem hivatali elvtársak, sem szamizdatos fiúk nem illenek az általam helyesnek gondolt irodalmi szerkezetbe.
Aztán egy távirattal behívtak a kultúrminisztériumba. Mit akarhatnak ott tőlem, spekuláltam. A Szalay utcai hatalmas épületben az őrök a páternoszterhez küldtek. Lassan kúsztak fölfele a fülkék, életemben nem mentem még ilyen felvonóval, vártam a belépésre leginkább alkalmas pillanatot. Egyszer csak a lassan leereszkedő, érkezési részből kilépett Mészöly Miklós. Ez pont akkor történt, amikor én meg elindultam fölfelé. Húha, gondoltam, micsoda metaforikus egybeesés van itten, az öreg író jön le, én meg föl. Bolyongtam néhány percig a folyosólabirintusban, amíg megtaláltam annak a szobáját, aki behívott. Tokai András volt a neve. Annyit tudtam róla, hogy költő, korábban Egyiptomban volt kultúrattasé, és még azt, hogy friss verseskötetének borítólapját Melocco Miklós rajzolta meg: a szerző egy üres kabátot kért. A hivatalnok-költő kedvesen fogadott, mosolygott, leültetett. A háta mögötti polchoz lépett, a könyvek mögül egy konyakos üveget húzott elő. Parancsolsz, nézett rám, köszönöm, nem, vezetek, válaszoltam. De azért én iszom egy kortyot, ha megengeded. Hát hogyne, intettem, és vártam, hogy mit is akarnak itt tőlem. Tokai előszedett egy dossziét, benne a Móricz-ösztöndíjra beadott papírjaimmal. Voltak ott más iratok is. Kérlek szépen, nyújtogatta felém a lapokat, egészen kitűnő anyagot adtál be, csak itt ezzel az életrajzzal kéne valamit kezdeni. Azonnal tudtam, miről van szó, a hatalom korlátairól szóló kétségtelenül provokatív részek szúrhatják a szemüket. Azért előadtam az értetlent. Mi a probléma, néztem fel, azt akartam, hogy ő mondja ki, mi a bajuk. Tuszkolta felém az aktát. Ezt azért át kéne gondolnod, vidd el, aludj rá egyet, aztán holnap ugyanitt találkozunk. Nem, mondtam, az szerintem úgy van jól, ahogy van. Te tudod, hagyta abba a papírtuszkolást Tokai András, te talán nálam is jobban tudod. Lehet, bólintottam.
Néhány hét elteltével értesítettek, hogy megkaptam a Móricz Zsigmond írói ösztöndíjat. Jól jött, egy évig küldték a fél átlagfizetésnyi pénzt. Aztán jóval később, már a rendszerváltozás után mondta el nekem Lezsák Sándor, aki a pályázatom idején a Fiatal Írók József Attila Körének egyik vezetője volt, Csengey Dénessel, Elek Istvánnal, Szilágyi Ákossal, Kőrössi P. Józseffel együtt, hogy az ösztöndíj megítélés úgy történt, hogy a FIJAK rangsorolta a jelentkezőket. Engem az első vagy a második helyre rangsoroltak a tízes listán. Ez azért volt fontos, mert onnan a minisztérium jóval körülményesebben tudta volna kisöpörni a nevem, mintha hátrébb vagyok. Szóval, az a politikai bátorság, amivel te odakented, hogy utálod ezeket, imponáló volt, emelte rám a szemét Lezsák. Nem értettem meg azonnal, csak némi fáziskéséssel, hogy lényegében én így váltam a nemzeti-népi írók táborának tagjává. Tudniillik, sem a kommunisták, sem a liberálisok nem nyerték el rokonszenvemet, és ennek az ösztöndíjpályázatomban is hangot adtam.
