Az amerikai Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relation) egyik lapja a Foreign Policy felkért nyolc szakértőt, vagy ahogy a ők mondják „gondolkodót”, hogy fejtsék ki véleményüket az ukrajnai háború jelen állásával kapcsolatban. Stefan Theil, a Foreign Policy helyettes szerkesztője felvezetésként kifejtette, hogy a háború fő frontja immár politikai, és Vlagyimir Putyin orosz elnök arra fogad, hogy a Nyugat megosztottsága és tétovasága meghozza számára azt a győzelmet, amelyet a terepen nem sikerült elérnie. Az európai kormányok aggódnak amiatt, hogy milyen következményekkel járhat kontinensük biztonságára nézve, ha Washington kivonul és Ukrajna elesik, ezért az elmúlt hónapokban növelték a segélyeket. Együttesen már több fegyvert szállítottak vagy ígértek Kijevnek, mint Washington – és több mint kétszer annyit, ha a gazdasági támogatást is beleszámítjuk. Ez jelentős változást jelent a háború kezdeti időszakához képest, de nem volt elég ahhoz, hogy Ukrajna számára fordulatot hozzon. Mikor és hogyan ér véget ez a háború? A Kreml világossá tette, hogy az egyetlen tárgyalásos véget, amelyet elfogad, az Ukrajna kapitulációja, míg az ukránok ugyanilyen világossá tették, hogy továbbra is ellenállnak annak, hogy Moszkva birodalmába olvadjanak. Két év elteltével a béke Európában sehol sincs a láthatáron – így szól a bevezető.
Természetesen az ilyen cikkeket, különösen a más lapoknak irányt adó Foreign Policyben nem azért írják, hogy a konfliktusra a lehetséges megoldásokat keressék, hanem azért, hogy a politikusokat és a szélesebb közvéleményt befolyásolják, és ezért e célnak megfelelően kérik fel a szakértőket. A nyolc megkérdezettek egyike például a dán Anders Fogh Rasmussen, a NATO volt főtitkára, aki szerint az ukrán győzelemhez szükséges eszközök továbbra is szilárdan a Nyugat kezében vannak, de az európai és az amerikai vezetőknek politikai bátorságot kell tanúsítaniuk ahhoz, hogy ez valóra váljon. Ukrajna támogatóinak világos tervet kell készíteniük Ukrajna győzelemre segítésére, amelynek három pillérre kell épülnie: hosszú távú biztonsági garanciák nyújtására, az Európai Unióhoz való csatlakozásra és a NATO-tagságra. Rasmussen szerint az idei washingtoni NATO-csúcstalálkozón a vezetőknek kihívást kell intézniük Putyin blöffje ellen, és meg kell hívniuk Ukrajnát, hogy csatlakozzon a szövetséghez. A tagság nem egyik napról a másikra jönne létre, de egyértelmű üzenetet küldene Putyinnak, hogy nem tudja megállítani a folyamatot, és hogy a háborúja hiábavaló. Így az Ukrajnának szóló tagsági meghívás segíthet kikövezni a béke felé vezető utat.
David Petraeus, a CIA volt igazgatója és az amerikai hadsereg nyugalmazott tábornoka szerint a háború kimenetele számos kritikus fejleménytől függ majd, amelyek közül a legfontosabb az lesz, hogy az amerikai kongresszus végül milyen mértékű támogatásban állapodik meg. Különösen fontos lesz azoknak a rendszereknek a leszállítása, amelyek lehetővé teszik Ukrajna számára a beérkező drónok, rakéták és repülőgépek azonosítását, nyomon követését és megsemmisítését. Ukrajna kritikus szükségletei közé tartoznak továbbá a nagyobb hatótávolságú precíziós rakéták, nyugati repülőgépek, tüzérségi lőszerek és a kazettás bombák. Nagy hatása lenne annak is, ha Ukrajna megkapná a jelenleg a nyugati országokban befagyasztott, közel 300 milliárd dollárnyi orosz tartalékot. Ennek ellenére a CIA volt igazgatója úgy látja, hogy két év elteltével sem látszik elképzelhető vége a háborúnak.
A megkérdezett szakértők, közöttük a Foreign Policy külpolitikai rovatvezetője is a Nyugat, illetve a NATO egységét tartották kritikusnak a háború folytatása szempontjából. Jo Inge Bekkevold, a Norvég Védelmi Tanulmányok Intézetének vezető Kína-szakértője szerint az Oroszország Ukrajna elleni támadása által létrehozott transzatlanti egység törékeny. Néhány európai állam húzza az időt a védelmi kiadásokkal kapcsolatban, elnyújtja Svédország NATO-csatlakozását, az Egyesült Államoktól való autonómiát szorgalmazza, vagy nem ért egyet a Kínától való kockázatmentesítésre irányuló törekvésekkel. A nyugati törések leglátványosabb és legfontosabb jele azonban az, hogy Donald Trump volt amerikai elnök az elnökválasztási kampánya során megkérdőjelezte a NATO szerepét és az Egyesült Államok biztonsági garanciáját szövetségi partnerei számára. Az is problémát jelent, hogy míg az amerikai–szovjet hidegháború idején Washington ki tudta használni a Peking és Moszkva közötti ellentéteket, ma Peking és Moszkva van erősebb helyzetben ahhoz, hogy a nyugati blokkon belüli ellentéteket kihasználja.
Angela Stent, a Brookings Institution vezető munkatársa is úgy véli, hogy Trump esetleges megválasztása komoly kockázatot jelent Ukrajna támogatásával kapcsolatban, mert Trump visszatérne az Oroszországgal való üzleteléshez. Ebben az esetben Ukrajna képessége, hogy független, szuverén államként fennmaradjon, megkérdőjeleződne, ami kihatna Európa, de az egész Nyugat biztonságára is.
C. Raja Mohan, a Foreign Policy rovatvezetője szerint az a tény, hogy 2023-ban Ukrajna nem tudott döntő katonai győzelmet elérni, a Nyugaton belül mély megosztottságot eredményezett. Az Oroszország 2022. februári inváziója által kiváltott európai és nyugati egység mára a háború folytatásával és a béke feltételeivel kapcsolatban komoly nézeteltéréseknek adta át a helyét. A megosztottság éles az amerikai politikai osztályon belül, az Egyesült Államok és európai szövetségesei között, Nyugat- és Kelet-Európa között, valamint Közép-Európán belül, holott a Nyugat Oroszországgal szembeni masszív gazdasági fölénye könnyen lehetővé tenné, hogy egy elhúzódó háborúban Ukrajna győzedelmeskedjen Moszkvával szemben.
Érdekes az is, amit Mohan Európa számára kínál: Európa vagy védelmi képessége megerősítésével geopolitikailag megfiatalodik, vagy gyors stratégiai leépüléssel kell szembenéznie. Az utóbbi esetben az európaiaknak arra kellene számítaniuk, hogy egy jövőbeli amerikai elnök Moszkvával és Pekinggel folytatott közvetlen tárgyalások során határozza meg Európa jövőjét.
Mint látható, ezeket az elemzéseket az a felfogás hatja át, hogy vagy győz a Nyugat hathatós támogatásával Ukrajna, vagy Európának orosz részről komoly biztonsági fenyegetettséggel kell szembe néznie. Természetesen e választási lehetőség sugallása – a szakértők megfelelő megválasztásával – nem véletlen. A Foreign Policy mögött álló hatalmi körök így akarják rávenni a hezitáló politikusokat és a háborút elutasító lakosságot a háború támogatására, anélkül, hogy valójában tudnák, hogy mi is a Nyugat célja ezzel a háborúval. Ukrajna függetlenségét emlegetik, de hisz ezzel nem volt baja sem az ukránoknak, sem az oroszoknak, és 5 milliárd dollárt plusz a Majdan téri puccs finanszírozását (például a tömegbe lövetést) kellett beáldozni ahhoz, hogy a NATO-tagságot kezdetben kétharmados többséggel elutasító lakosságot és Ukrajna függetlenségét megvalósítani akaró politikusokat „semlegesítsék”, vagyis az egyik akaratát semmibe vegyék, a másikat elkergessék. A másik emlegetett cél, hogy Oroszországot meggyengítsék, hogy ne tudjon Európára támadni, megint csak egy kitaláció. Moszkvának nincs akkora ereje, hogy a nála gazdaságilag és hagyományos fegyverzet tekintetében is tízszeresen erősebb NATO-t megtámadja. De miért is tenné, hiszen kölcsönösen előnyös kereskedelmi kapcsolatokat tudott Európa nyugati felével kialakítani.
Valószínűleg pont ez volt a baj. Aki csak egyszer is elolvassa Halford Mackinder és Zbigniew Brzezinski munkáit, világossá válik számára, hogy a Foreign Policy mögött álló erők célja Európa nyugati és keleti fele együttműködésének megakadályozása volt. Ezért kell fiatalemberek százezreinek meghalni a végtelen orosz–ukrán síkságon.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
