– Úgy sejtem, az első kisbicskával kezdődött az ön életében a faragás története.
– Gyerekkoromban mindenkinek volt bicskája, nem kellett olyasmitől tartani, mint manapság. Balatonszemesen gyerekeskedtem, ott éltünk tizenhét éves koromig. Akkoriban még nem volt ekkora turizmus, a földművelés volt az ottani emberek fő megélhetése. Balatonszemesen gyerekkoromban még igazi faluközösség volt marhacsordával, disznókondával. Lovakkal is barátságot kötöttem, horgásztam, bicikliztem, sok mindenbe belekóstolhattam.
Ha az ember letör egy botot, az nem olyan elegáns, de ha a végét megfaragja, az már másképp néz ki. Íjat, csúzlit, pilinckéző fát lehet belőle készíteni. Tudtam, melyik fán nőnek az ezekhez való vékony ágak. A „büdös juhar”-ból nagyon jó botokat lehetett készíteni. Egyik nap megfaragtuk, másnap eldobtuk, és ha kellett, vágtunk újat. Nekem nem volt kihívás, hogy mit kell csinálni a fával.
Karcolozással, spanyolozással, pásztoraranyozással díszíti a hagyományos használati tárgyakat a faragómester
Fotó: Facebook/Gosztonyi Zoltán
– Az ön történelmi eseményeket, legendákat, balladákat ábrázoló tülkeit nézegetve nehéz elképzelni, hogy ebből a balatonszemesi gyerekkorból hiányoztak volna a szép mesés történetek.
– Nem hiányoztak. Édesanyám Erdélyből települt át a családjával a második bécsi döntés után. Fiatal tanítónő volt, és az ő csodálatos meséi is nagy hatással voltak rám. Az iskolában rábízták a helyi énekkart és a tánckart, s aztán voltak, akik elterjesztették, hogy „romány” táncokat tanít a gyerekeknek, és azt akarták, hogy ne engedjék neki.
– De gondolom, amikor a városba költözött a család, ez már nem volt gond, sőt ön is néptáncos volt.
– A gimnáziumban a magyartanár ragaszkodott hozzá, hogy az iskolai tananyag megtanulása mellett mindenki foglalkozzon még valamivel. Az iskola tornatanára volt a helyi néptánccsoport vezetője, és így hozzájuk csatlakoztam. Kinyílt a szeme a világra, mert nemcsak a somogyi dalokat, táncokat kellett tudni, hanem az ország különböző tájegységeinek zenéjét, táncait, viseleteit is megtanultuk. Komplex tudást adott. Együtt voltunk, fiatalok, és ott már lányok is voltak. A faragást is a tánc hozta.
– Hogyan történt ez?
– Egyszer láttam, hogy a tánccsoportból az egyik fiú farigcsált valamit, eléggé amatőr módon, és a lányok mind körbeállták. Nagyon meg is dicsérték. Szöget ütött a fejembe, hogy ha ez ilyen nagyra becsült tevékenység, akkor érdemes vele foglalkozni. De közben azt gondoltam magamban: ilyet bárki tud faragni.
– Ön az ötvenes években született, még találkozhatott igazi somogyi pásztorokkal.
– A gimnázium elvégzése után, hogy ne vigyenek el katonának, beiratkoztam egy kétéves szakiskolába elektroműszerész szakmát tanulni. Megtanítottak reszelni, kalapálni, amit szerintem mindenki tud. De így papírom lett róla, igaz, hogy a katonaságot így sem úsztam meg. Az volt a szerencsém, hogy a gyárban, ahol az ipari tanulók képzése folyt, a gyakorlati műhely mellett volt egy asztalosműhely. Minőségi fából nagyon szép tárgyakat készítettek az asztalosok, akik ott dolgoztak. Bejárogattam hozzájuk. Látták, hogy van itt egy érettségizett gyerek, aki kérdez. Segítőkészek voltak. Kaptam tőlük deszkát, faragókést. Édesanyám el is tette a tárgyakat, amiket akkor készítettem. Én meg voltam győződve, hogy ezek milyen jól sikerültek, de felnőtt fejjel szörnyülködöm, milyen suták lettek.
Szarvasösvényen címmel 2017-ben könyvet adott ki Gosztonyi Zoltán, amelyben összegezte tudását
Fotó: Facebook/Gosztonyi Zoltán
Voltak mesterek is, akik aktívan a házipari szövetkezetben dolgoztak, például Varga László és Szőke István és esténként baráti alapon vezettek foglalkozásokat a művelődési házakban. Beszélgettem velük, és mondták, ha engem ez érdekel, menjek el, amikor ott lesznek. Faanyagot, szerszámkészletet adtak, hozzájuk, a műhelybe is elmehettem, hogy gyalulhassak, ne csak egy faragókéssel dolgozzak.
A művelődési házakban összegyűjtöttek minket, és így jutottam el a továbbképző táborokba nyaranta, ahova Somogy megye különböző részeiből ide hívtak meg olyan embereket, akik eredetileg pásztorok voltak, csak már nyugdíjasok vagy már a háziipari szövetkezetben elkötelezték magukat. Az ötvenes években jött létre az egész országot behálózó háziipari szövetkezet, ami kedvező volt azoknak, akik falun vagy tanyán éltek, mert otthon dolgozhattak, mellette tudták művelni a kertet és állatot tartani. Kiadták nekik, mit kell faragni, mekkora legyen, mi legyen rajta, volt, aki tudta reprodukálni magától, volt, akinek adtak mintát, és az után megfaragta. Tóth Mihály, Fehér Lajos, Jancsekity János, Nagy Ferenc nekem bácsik voltak, hiszen ők az előző generációhoz, vagyis az apám korosztályához tartoztak. Meséket, katonai élménybeszámolókat mondtak a táborban, mert a legtöbbjük részese volt a háborúnak. De a faragásról is beszéltek. Egész nap együtt voltunk. Voltak fiatalok, gyerekek, huszonéves fiatalok meg a hetvenéves öreg mesterek.
– A csont később jött?
– Közben volt. Amikor már megtanultam egy-két technikát, és kiderült, hogy komolyan érdekel a faragás. Fehér Lajos a házipari szövetkezet számára készített apró tárgyakat marhacsontból, és ez engem is érdekelni kezdett. Kaposváron volt egy nagyon nagy vágóhíd, és ott volt csont és szaruanyag. Ha elmentem, adtak. Olyan is volt, hogy azt mondták, válasszam ki az állatot, amelyiknek a csontját meg szeretném faragni.
– Mi volt a legkülönlegesebb csont, amit faragott?
– Strucc csontja.
– És a szaru?
-A szaru hőre lágyul. Nem könnyű vele dolgozni. Ezért váltotta ki a műanyag például a fésűk esetében.
– De azért vesznek még az emberek szarufésűt például?
– Vesznek, mert jó a tapintása, és más jó tulajdonságai is vannak.
– A népi iparművészeti tárgyakkal kapcsolatban mindig kiemelik, hogy a népi iparművésznek ma is használható tárgyat kell készítenie. De mi a helyzet azokkal a tárgyakkal, amelyek egy-két évszázada még használati tárgyak voltak, de mára kiváltotta őket valamilyen más tárgy, vagy éppen teljesen elveszett a feladatkörük? Itt van mindjárt a harci tülök, amely miután már nem használták a katonák, kanásztülök lett, csakhogy a nagyüzemi istállózó állattartás mára a kanászokat is szükségtelenné tette.
– A tülök, amely harci kürt volt eredetileg, történelmünknek egy olyan részéhez tartozik, amiről úgy gondolom, nem szabad hagyni, hogy feledésbe menjen, így másféle szerepkört kapott az által, hogy egy legendát vagy egy történelmi esemény képsorait karcolom rá vagy Molnár Anna balladáját, vagy Patkó Bandi, a mi híres betyárunk életrajzát. Így egy különlegesen míves tárgy jön létre sok nézegetni való képpel. Olyasmi, mint egy képregény.
A néphagyomány, amelyet a saját élőhelyén éltettek tovább, több generációt összefog ma is a kézműves foglalkozásokon, táborokban, kiállításokon
Fotó: Facebook/Gosztonyi Zoltán
– A pásztorok díszítési technikái közé tartozik a karcolozás, a spanyolozás és a pásztoraranyozás. Miért tartotta fontosnak, hogy 2017-ben megjelent Szarvasösvényen című könyvében, amelyben összegzi szakmai tudását, a vérehulló fecskefűvel végzett eljárást pásztoraranyozásnak nevezze?
– Azt igyekeztem megfogalmazni, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy az alapvetően tört fehér színű csont egy szép napsárga színt kap, hanem hogy ez a színezés egyúttal felragyogtatja a tárgy felületét.
– Ma már rég kihalt a pásztorok utolsó nemzedéke is, honnan tud további inspirációkat szerezni?
– Életmódváltáson vagyunk túl. Mi vagyunk az a nemzedék, amely nem pásztornak született, mi már nem az állatok mellett kezdtünk el faragni, hanem tanult emberként tudatosan kell csinálnunk. A múzeumba járok, nem a mesterekhez. Akkora gyűjtemény van, hogy bármikor bemegyek, mindig találok valami újdonságot. Somogyban nagyon jó választás volt a faragás, mert minden megvan hozzá. És még mindig naponta kerülnek elő értékes faragott tárgyak, bútorok, amiket a nagyszülők még őrizgettek, de az utódok megválnak tőlük. Több faragó is vándorolt a régmúltban. Például Kapoli Antal is, akinek több helyről is kerülnek még elő faragásai.
– Ahogy most Somogyról és az élő népművészetről beszélgetünk, az a benyomásom, önöknél is, de néhol más megyékben is erős a regionalitás, sőt egyre fontosabbnak tűnnek azok a helyszínek és közösségek, ahol valamilyen értéket sikerül helyben elevenen tartani.
– Valóban vannak ilyen gondolatok és törekvések. Például a Kapoli Antal Kossuth-díjas fafaragó emlékére háromévente kiírt országos fafaragó-pályázat kiállítását szeretnénk a Hagyományok Házából Kaposvárra vinni.
– Mi ennek az oka?
– Az, hogy az Országos Fafaragó-kiállítás csak egy a számtalan fővárosi rendezvény közül, elsikkad a túlkínálatban, miközben olyan emberek nem jutnak el rá, akiknek ez személyesen fontos. Ha visszakerül a kiállítás a régióba, várhatóan sokkal nagyobb lesz a látogatottsága, mert nagyobb figyelmet kap a helyiektől, és az idős mesterek is meg tudják tekinteni.
– Ön a mai napig tagja annak a szélesebb három generációs közösségnek, amely a somogyi népművészeket köti össze, és a szakkörök, táborok, kiállítások munkájában részt vesz, például a pályázatokon zsűritagként. Hogyan látja az új népi iparművész generációk helyzetét, amelyek tagjai bizonyára nem találkozhattak már igazi pásztorokkal, nemhogy az ő életmódjukat élnék?
– A népzene és a néptánc az elmúlt évtizedekben lehetőséget kapott arra, hogy egyetemi szinten oktassák őket. Úgy gondolom, a magyar népi iparművészetnek is erre lenne szüksége, hogy a tehetséges fiatalok magasabb képzést és végzettséget kaphassanak.
Reményt keltő az a tendencia, hogy a fiatalok számára ösztöndíjprogramokat hirdetnek szervezetek, például a Magyar Művészeti Akadémia, a Petőfi-program, a Daida Alapítvány, a Prima Primissima díj, amelyek révén a kézművesek tudásukat kiteljesíthetik és szakmai támogatást is kaphatnak.
Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
