– Ön igyekszik komplexitásában vizsgálni és megfogalmazni a népzene és a néptánc összefüggéseit. Hogyan határozza meg egymást ön szerint ember és tánc?
– A tánc része az emberi kultúrának, akár a városiakról, akár az egykor hagyományban élő vidékiekről beszélünk. De vannak eltérések, hogy hol mit jelent a tánc. A törzsi kultúrákban sok helyen nem is volt ilyen megnevezés, így az, amit mi európai szemmel táncnak látunk, számukra egy rituálé szerves része, amelyben van zene, ének, ritmikus mozdulat, de ők mindezt egyetlen entitásként élik meg.
A tudományos alapra épülő társadalmakban elkülönülnek az egyes műfajok, van külön hangversenyterem és táncszínház, zeneakadémia és táncművészeti főiskola. A hagyományos kultúrákban szorosabb a kapcsolat. Egy magyar faluban például mondhatja azt valaki, hogy tegnap este csárdást táncoltunk, de mondhatja azt a zenésznek, hogy húzzad a csárdást. Tehát a csárdás szó egyszerre jelenti a táncot és annak a zenéjét, ami tánc és zene egységként való szemléletére utal. A táncház szó is egyszerre jelenti azt a helyet, ahol táncolnak és magát a táncalkalmat.
– Ön számos helyen gyűjtött a Kárpát-medencében. Mit talált, ami minden táncban ugyanaz?
– A közös az, hogy a tánc esetében nem a mindennapi cselekvésre jellemző mozgásról van szó, hanem egymással szervesen összekapcsolt stilizált mozdulatok zenével összehangolt sorozatáról. A hagyományos kultúra virágkorában a fiatalok helyi közössége szervezte a rendszeres táncmulatságokat, ahol lehetőség nyílt a közelebbi ismerkedésre, az érzelmi viszonyok, vonzalmak kialakulására.
A párkapcsolati rítusként is értelmezhető párostáncoknak kiemelt szerepük volt a párválasztásban. A magyar néptáncok jelentős részének egyik lényegi sajátossága az improvizatív jelleg. Az ilyen karakterű párostánc két ember mozdulatokkal kifejezett interakciójából áll, ahol ezek a mozdulatok nem egy előre meghatározott sorrendet követnek, mint a színpadi szinkrontáncok esetében. Ráadásul egy-egy pár önállóan táncolja a saját táncát, nem kell igazodnia a mellette táncoló többi pár mozdulataihoz. Ugyanakkor a rögtönzés mértéke sosem lépi át a helyi szokásrendben kialakult kereteket, mindig felismerhető lesz a helyiek számára, hogy „ez a mi táncunk”.
Persze vannak olyan párostáncok is, amelyekben az improvizáció minimális. Ezek általában az úgynevezett polgári társastáncok, ahol a párok teljesen egyöntetűen táncolnak, gyakran kört képezve. Itt a párkapcsolati szerep kisebb, és jelen van egyfajta játékosság, bemutató jelleg és az ebből adódó közösségi élmény. A közösségi kohézió mértéke viszont a lánctáncokban a legnagyobb, egyéni rögtönzésre ott alig van lehetőség. Az improvizatív jelleg a férfitáncokban van hangsúlyosabban jelen. Ezeket régen egyenként, egymással versengve járták a legények a zenész előtt, itt tehát a lányok kegyeiért folyó, táncban kifejeződő vetélkedésről van szó.
Magyar nyelvterületen még ma is mindenhol megvan a párostánc, de a férfitáncok a legtöbb helyen már feledésbe merültek. Egyes helyeken már a gyűjtések időszakában is csak emlékként beszéltek róluk, hogy a nagyapjuk ifjúkorában még táncoltak ilyesmit.
– Mi az oka annak, hogy a párostánc időtállóbbnak bizonyult a legényesnél?
– Az említett párkapcsolati szereppel magyarázható. A mai városi fiatalok modern táncai mellett még most is van ölelkező párok által táncolt „lassúzás”. Erre mindig lesz igény, sosem fog kiveszni.
– Ön nagyon sokszor elmondta interjúkban és előadásokon, hogy a népzenében nincs olyan, hogy egyetlen változat, a táncban sincs, de hogy lehet ezt összeegyeztetni azzal, hogy kiadunk egy népzenei CD-t vagy megjelenik egy néptáncos DVD, hiszen ezek a hordozók is csak egyetlen változatot rögzítenek?
– Vikár Béla a 19. század végén Európában elsőként alkalmazta a fonográfot a népdalgyűjtésben, s ez akkor nagy vívmány volt, vissza lehetett évek múlva is játszani a felvételt. Bartók és Kodály ezen az úton indult tovább, ezt a gyűjtési módszert tartotta helyesnek, s később a tudományos népzenei kiadványok esetében is csak a hangzó felvétel alapján készült lejegyzést tekintették teljesen hitelesnek.
Ez rendben is van, de amit a felvételen hallunk, az nem maga a népdal, hanem annak egy adott személy által, adott helyen, időpontban elhangzott változata. Maga a népdal valójában csak a helyi közösség emlékezetében létezik, s nekünk csak az onnan esetenként előhívott változatot van lehetőségünk rögzíteni. A hangfelvétel többszöri lejátszása így nem magát a népdalt, hanem annak mindig ugyanazt a változatát adja vissza. Ezért az oktatásban sem szerencsés az olyan módszer, amikor konkrét felvételeket próbálunk hangról hangra megtanítani, majd reprodukáltatni. Ilyenkor nem a népzenét tanítjuk meg, hanem a hangfelvételt.
Minél több felvételt, minél több előadótól hallgatunk meg ugyanarról a vidékről, annál közelebb kerülünk a népdal valódi létezési módjához. Ha a sok változat a fejünkben összekeveredik, lehet, hogy amit ezután eléneklünk, eljátszunk, az egyik felvételen sem található meg pontosan ugyanúgy, mégis hitelesebb lesz, mint a felvétel fizikailag hű visszaadása, mert így juthatunk el a népzene lényegéhez.
Mindez a táncra is érvényes. A falusi gyermekek, mielőtt hangszeren kezdenek játszani vagy táncolni, azelőtt sokat hallják azt a zenét, látják azt a táncot a maga improvizatív formájában, így amikor maguk is aktívan művelni kezdik, ösztönösen ebben a sokféleségben adják vissza. Ma már a népzenét és a néptáncot is sokan oktatják úgy, hogy ez az improvizatív készség is kialakuljon a tanítványokban.
– A nagyon modernnek tekintett városi alternatív mozgásszínházak valószínűleg a néptánctól tanulták el az improvizálási technikát, tehát hogy a próbán is, és a színpadon is mindig improvizálunk. Egy kontakt tánctanár azt mondta, mindig úgy kell csinálni a gyakorlatot, mintha most csinálnánk először.
– A jazzbalettben, a kortárs balettben általában más gyökerei vannak az improvizációnak. A néptánc alapú táncegyüttesek, táncszínházi produkciók táncművészeinél ma már elvárás, hogy több vidék táncrendjét ismerjék stílushű formában, beleértve a tájra jellemző improvizációt, függetlenül attól, hogy a koreográfus ebből az alapból olyan produkciót készít, amivel az eredeti néptánc szépségét akarja megmutatni, vagy olyan egyéni alkotást hoz létre, amiben a néptánc elemeit is felhasználja.
– A magyarországi táncházmozgalom Erdély és Magyarország kölcsönhatásában született meg. Novák Ferenc koreográfus lapunknak is elmesélte, hogy Kolozsváron csodálatos táncosokat látott, akik Székről jöttek a városba szolgálni, de a táncrendeket hozták magukkal. Utána nemsokára létrejött Budapesten az első táncház. Kolozsváron is táncolni kezdtek a városi fiatalok, a Székelyföldön Csíkszeredában pedig ön és a barátai alapították meg az első táncházat.
– Székelyudvarhelyen születtem, Kolozsváron végeztem a Zeneakadémiát, majd Csíkszeredában volt az első munkahelyem, ott hoztuk létre az első székelyföldi városi táncházat 1977 őszén. Kolozsváron már az év elejétől működött ilyen táncház. Nem mi találtuk ki, hogy Erdélyben a városi fiatalok kezdjenek eredeti táncokat tanulni, hanem Budapestről indult el a mozgalom Sebő Ferenc, Halmos Béla és több koreográfus révén. Kezdetben az volt a céljuk, hogy a táncosok a néptáncot tanulják meg anyanyelvi szinten, de hamarosan a kapuk kinyíltak, és bárki jöhetett a táncházba, így ez már nem a táncegyüttesek belügye volt.
Fiatalokként a beat-nemzedékhez tartoztunk, és kezdetben nehezen lehetett elképzelni, hogy a rockzene bűvkörébe került fiatalokat meg lehet szólítani azzal, hogy népzenével, néptánccal is lehet szórakozni, de idővel sikerült ebből egy új trendet létrehozni. Talán azért, mert az akkori fiatalok megérezték a táncházzenében azt a kirobbanó erőt, ami a rockzenének is sajátja.
Néhány év alatt már sportcsarnoknyi közönség előtt lehetett táncháztalálkozókat tartani Székelyudvarhelyen. Erdély minden részéből jöttek, főleg fiatalok, akik itt összeismerkedtek egymással. A székelyföldi táncházas gimnazisták Kolozsvárra, Temesvárra mentek egyetemre, az egyetemek végzettjeinek egy része a Székelyföldön kapott munkát. A táncházas társadalom nagyon összetartó volt.
A nyolcvanas évek, amikor a rockzene és a népzene párhuzamosan volt jelen Pávai István életében
Fotó: Facebook/ Pávai István
– Egyszer összefutottam önnel a Magyar Zene Házában egy kiállítás megnyitón, és láttam, hogy kipróbált egy elektromos gitárt. Az ön életében a népzene és a rockzene tulajdonképpen párhuzamos?
– Csak kis ideig volt párhuzamos. A gimnáziumban rockzenészként kezdtem, utána egyetem alatt és még utána is alkalmilag játszottam rockzenekarban is párhuzamosan a népzenélés, régizenélés mellett. De nem voltam olyan rockzenész, aki ebből akart volna megélni. A muzsikálásnál közelebb állt hozzám a népzenekutatás, és hamarabb is lettem népzenekutató, mint táncházas.
– 1994-ben települt át Magyarországra, miközben a legfontosabb kutatási területei a határon túl vannak.
– A Néprajzi Múzeum hívott át, hogy a Népzenei Gyűjteményt gondozzam. Ezzel párhuzamosan az MTA Zenetudományi Intézetben kineveztek részmunkaidős kutatónak. Erdélyben sajnos nem volt lehetőség intézményes népzene-kutatásra, így el kellett fogadnom ezt az ajánlatot. De nemcsak a kutatási lehetőségek miatt, hanem azért is, mert akkor már húsz éve gyűjtöttem népzenét, és olyan mennyiségű anyagom gyűlt össze, aminek feldolgozására nem volt sem időm, sem lehetőségem.
– Miről tartotta a székfoglaló beszédét?
– A Székelyföld népzene-néptánc szempontú táji tagolódásáról. Az egykori székely székek szerinti különállóság, a földrajzi tagoltság, a polgári hatások vidékenként eltérő mértéke kistájanként részben eltérő folklórhagyományt hozott létre. Ezeket mutattam be a népzene-néptánc vonatkozásában.
– Találtam egy izgalmas kulcsszót, amely szintén gyakran előkerül az ön kutatásaival kapcsolatban Ez a szó pedig így hangzik: interetnikus. Mit jelent ez a szó a terepen dolgozó népzenekutató számára?
– A Kolozsvári Zeneakadémián három évig tanultam román zenefolklórt, majd etnomuzikológiát a zenetudományi szakon. Ugyanott a Kodály tanítvány Jagamas János professzorom segítségével elmélyülhettem a magyar népzenetudomány rejtelmeibe. Szenik Ilona magyar folklórkörével is sokat jártunk akkoriban gyűjteni, vegyes lakosságú vidékekre is. Így kezdtem mélyebben megismerni az erdélyi etnikumok népzenéjét. Ezeket egymással összefüggésben érdemes kutatni, mert a vegyeslakosságú falvakban a magyarok, románok, cigányok aktív vagy passzív módon megismerik egymás folklórját, ami kölcsönhatásokat eredményezhet.
Pávai István népzenekutató terepmunkán egy román adatközlővel
Fotó: Facebook/ Pávai István
– Hogyan történik mindez?
– Az interetnikus hatásoknak részben történeti-demográfiai okai vannak. Ha egy településen az egyik etnikum jelentősen nagyobb lélekszámú, mint a másik, az hosszú távon a kisebbik beolvadásához vezet. A vegyes házasságok esetében a gyermekek általában az erősebb közösség kultúrájához szocializálódnak. De a beolvadó etnikum dallamaiból, táncaiból bizonyos elemek átkerülhetnek a többségibe. A szövegek esetében egyértelmű, hogy mi román, mi magyar. De régen ebben a környezetben a dallamok, táncmotívumok vonatkozásában nem volt éles megkülönböztetés. Ha egy románnak tetszett egy magyar dallam, ráénekelhetett román szöveget is, és fordítva.
Egy másik együttélési modell az, amikor kisebb településen nagyjából azonos lélekszámú a két etnikum. Ilyenkor a fiatalok rendszerint együtt szervezik a táncot, a zenésznek felváltva kell húznia magyar és román táncrendet. Mialatt megy a román tánc, a magyarok sem ülnek tétlenül, beállnak a román táncba és fordítva. Ilyenkor nem átvételről van szó, hanem egyfajta táncos „kétnyelvűségről”, hiszen mindenki tudja, hogy most éppen a másik etnikum táncát táncolja.
– Milyen gyakorlati haszna van ezeknek a kutatásoknak?
– Sokan azt gondolják, hogy a népzene, néptánc a régi korok kultúrája. A hagyományos zene, hagyományos tánc szókapcsolatokban valóban benne van, hogy az elődöktől átvett kultúráról van szó, de a folklór éppen azért tudott századokon át élő maradni, mert a következő generációk a maguk számára újrateremtették. A népzene így egyszerre történeti és egyszerre kortárs zene.
A városi táncház, a színpadi néptáncmozgalom, a népdalfeldolgozások, etnojazz, etnorock, világzene és más műfajok mind tudják a gyakorlatban hasznosítani a folklórkutatás eredményeit. A Kárpát-medence folklórja iránt világszerte nagy a nemzetközi érdeklődés, de az sem elhanyagolható szempont, hogy minden kornak kötelessége az előző korok műveltségének emlékeit megőrizni, belső törvényszerűségeit feltárni.
