2024. február 29. csütörtök. 7:4
Gyurcsány keresi a szavakat. A „szociáldemokrata” címke nem jött be, így most kipróbálja a „polgári” kifejezést, miközben a „pedofil” szóval úgy bánik, mint harminc évvel ezelőtt elvtársai a „fasiszta” jelzővel tették. Kísérletezése mégsem tűnik tudatos ideológiai munkának. Olyan ez inkább, mint amikor egy nagyobb vereség után megzavarodott politikus kétségbeesetten igyekszik újra kitalálni magát, majd elmondani a világnak, hogy ki is ő valójában.
A Demokratikus Koalíció elnökének látszólagos önbizalma, vagy inkább ágaskodó egója mögött egy bizonytalan, bukott politikus rejtőzik. Aki jól láthatóan kapkod, mert nem tudja sem önmagát, sem az általa vezetett politikai közösséget Magyarország politikai térképén sikeresen elhelyezni. De hát miként is lehetne rá képes? Akinek ennyi politikai bűnt kell puttonyában hordoznia, annak nehéz magát megbízható normákkal körül bástyáznia.
Hitelesség – ez a probléma kulcsa. Pontosabban a hitelesség hiánya. Ezért megy ez a fejvesztett, izzadságszagú, ám sokszor sekélyes identitáskeresés.
Mikor Gyurcsány tavaly ősszel újra előrántotta varászcilinderéből a szociáldemokrata kifejezést, azt még értettük valamennyire. Habár fordítva ült a lovon, hisz előbb összefüggő, koherens, a társadalom számára érthető politikai célok kellenek, konkrét ügyek, majd arra tehető rá egy ismerős és vonzó világnézeti bélyegző, de mégis logikusnak tűnt. A liberális jelző ugyanis az idősebb korosztály körében szitokszó. Nem ok nélkül – habár ez egy másik történet. De mivel a Demokratikus Koalíciónak van a legidősebb választói bázisa, így értelemszerűen ezt tudatosan kerülniük kell. A magyar társadalom pedig jobbra tolódott, így az egyszerű baloldali jelző sem elég. Ezért úgy döntöttek a párt boszorkánykonyhájában, hogy ők lesznek a szociáldemokraták. Sőt, szociáldemokratábbak az MSZP-nél is.
Néhány hónap alatt azonban kiderült, hogy ezzel új vagy éppen bizonytalan szavazókat nem lehet megszólítani, hisz önmagában üres fogalomról van szó. Hiába a zászlón a címer, azt senki nem fogja csak a jelkép miatt követni. Leginkább, ha egy olyan milliárdos házaspár vezeti a „sereget”, akiknek vagyonára a generációkon átívelő (poszt)kommunista harácsolás árnyéka vetül. És az sem utolsó szempont, hogy mikor Gyurcsány éppen kormányzott (vagy úgy csinált saját bevallása szerint is, mintha kormányozna), akkor vegytiszta neoliberális politikát képviselt. Az eszmetörténelmi hűség kedvéért: utánozta az úgynevezett harmadik utas szociáldemokrata nyugati politikusokat, leginkább Tony Blairt, illetve Gerhard Schrödert.
Gyurcsány a 2024-es évértékelő beszédében viszont – ami vegytiszta keresztényellenes gyűlöletbeszéd volt – szavak szintjén megjelent a „polgári Magyarország” eszménye. És nem szakadt le a plafon!
Milyen polgári politika az, amelynek része a bíróság, pontosabban a munkájukat végző bírók verbális fenyegetése? Milyen polgári értékrend engedi meg azt, hogy a politikai ellenfelek halálát kívánjuk? Melyik polgári kultúrába fér bele a másként gondolkodók dehumanizálása, vagy a nevek listázása? Mert ezt mind tapasztalhattuk Gyurcsány és a pártjának tetteiben.
Egyáltalán, hogy meri a szájára venni a polgári Magyarország eszményét az a politikus, akinek kormányzása idején politikai utasításra rendőrök támadtak békésen emlékező emberekre?
Gyurcsány valójában szélsőséges politikus, a Demokratikus Koalíció pedig – stílusa és mondanivalója alapján nyugodtan kijelenthetjük – a legszélsőségesebb parlamenti párt ma Magyarországon. Nem szociáldemokrata, nem polgári, még csak nem is demokrata. Egy olyan posztkommunista csökevény, melynek eszköze a fenyegetés és a megfélemlítés, célja pedig a politikai ellenfelek megsemmisítése. Megtehetik, hisz nincs az az uniós bürokrata, aki rosszallását fejezné ki. (Kettős mérce a javából!) Egyedül mi, választópolgárok tudjuk ezt helyteleníteni. A következő választásokon lesz is rá lehetőségünk.
A szerző a XXI. Század Intézet elemzője
