A kutatók a franciaországi Hoedic, Téviec és Champigny ikonikus kőkorszaki lelőhelyeken talált 10 csontváz genomját szekvenálták. A tanulmány szerzői szerint ezek az ősi települések „szokatlanul jól megőrzött és gazdag temetkezéseikről” ismertek.
A csontokban lévő kollagén radiokarbonos kormeghatározása megerősítette, hogy valamennyi csontváz nagyjából 6700 éves, tehát abból az időszakból származik, amikor a mezolitikum átadta helyét a neolitikumnak, amikor a vadászó-gyűjtögető csoportokat felváltották a földművelő közösségek. „Ezek a körülmények a rendkívül kis populációméret miatt súlyos genetikai problémákat okozhattak, leginkább a vérrokonság és annak káros következményeinek hatása lehetett a legnagyobb kockázat” – írják a kutatók.
Ezt a komor kilátást erősíti az a tény, hogy mindhárom lelőhelyen közös sírokat találtak, ahol több egyént temettek egymás mellé. Az ilyen gyakorlat szokatlan volt a kőkorszak ezen időszakában, és korábban úgy értelmezték, mint bizonyítékot arra, hogy ezek az emberek vérrokonok voltak.
Ennek a narratívának ellentmondva azonban a tanulmány szerzője, Dr. Amélie Vialet egy nyilatkozatban kifejtette: „Eredményeink azt mutatják, hogy sok esetben – még az egy sírban nyugvó nők és gyermekek esetében is – az egyének nem voltak rokonok. Ez arra utal, hogy erős társadalmi kötelékek léteztek, amelyeknek semmi közük a biológiai rokonsághoz, és ezek a kapcsolatok a halál után is fontosak maradtak”.
Az izotópos adatokat ezután arra használták, hogy megerősítsék, hogy az egyes lelőhelyek lakói különálló csoportokként éltek.
Ezen izotópos adatok alapján a tanulmány szerzői megállapították, hogy a Hoedicben élő nők egy része szárazföldi fehérjékkel nevelkedett, mielőtt életük későbbi szakaszában erősebben tengeri étrendre váltottak volna. Ez arra utal, hogy a nőket a különböző vadászó-gyűjtögető csoportok között cserélgették, valószínűleg a beltenyészet megakadályozásának eszközeként.
„Genomikai elemzéseink azt mutatják, hogy bár ezek a csoportok kevés egyedből álltak, általában nem álltak szoros rokonságban egymással” – mondta a tanulmány szerzője, Luciana G. Simőes. „Továbbá nem voltak jelei a beltenyésztésnek”.
„Ugyanakkor tudjuk, hogy léteztek különálló társadalmi egységek – eltérő táplálkozási szokásokkal -, és a csoportok mintázata is kirajzolódik, ami valószínűleg a beltenyésztés elkerülésére irányuló stratégia része volt” – tette hozzá Simőes.
Korábban felmerült, hogy az ezeken a lelőhelyeken eltemetett nők egy része valójában földművelő településeken nevelkedett – ahol több szárazföldi állatot fogyasztottak volna -, mielőtt később beolvadtak volna a vadászó-gyűjtögető csoportokba. Genetikai elemzésük alapján azonban a kutatók megerősítik, hogy „ezek a nők […] nem a neolitikus populációkból származnak, mivel a [vadász-gyűjtögető] genetikai variáción belül vannak, és nem mutatják a neolitikus földművesekkel kapcsolatos ősök nyomait”.
„Ennélfogva, ellentétben az ugyanezen helyszínekről származó stabil izotóp adatokon alapuló korábbi következtetésekkel, a késő mezolitikus gyűjtögető közösség párcseréje a szomszédos vadászó-gyűjtögető csoportokra korlátozódott, kizárva a neolitikus földműveseket” – írják.
Ezekkel az eredményekkel összhangban a kutatók pontosabb képet tudnak adni a Nyugat-Európát elfoglaló utolsó vadászó-gyűjtögetők és az első földművesek közötti kölcsönhatásokról.
