Akik ismerik már Lanthimos munkásságát, azoknak rögtön van egy jó hír a filmről: bár a látványvilágába a mesés enteriőrök és utcarészletek mellett számos többé-kevésbé felboncolt meztelen holttest is mondhatni állandó díszletelemként beletartozik, de azért olyan rémisztő dolgok nincsenek benne, mint A homárban, amit nem is mindenkinek sikerült végignéznie a film nyilvánvaló erényei és Oscar-jelölése ellenére.
Az alaphelyzet A szegény párákban is elég rémisztő. Dr. Godwin Baxter ( Willem Dafoe), őrült sebész-patológus zseni kifog egy öngyilkos, és tulajdonképpen már halott terhes nőt a folyóból. Kioperálja az agyát, a helyére a csecsemője agyát ülteti be, majd elégedetten várja, hogy a nő agya fejlődjön, és összeharmonizálódjon a testével.
Bella (Emma Stone) úgy tudja, hogy szülei Baxter barátai voltak, csak meghaltak, és a leányt rábízták gazdag és megbecsült orvos barátjukra.
Mondhatjuk első lendületünkben, hogy ez egy Frankenstein film, csak éppen itt egy nő az alany, de később olyan csavar következik be a filmben, amelynek hatására már egészen más színben látjuk a történteket.
Később, Bella szellemi-lelki és testi kibontakozását figyelve, olyat is mondhatnánk, hogy ez egy feminista film, de gondoljuk meg, mégiscsak egy férfi rendezte, illetve a forgatókönyvet is ő írta. Sőt a film alapjául szolgáló azonos című regényt (Poor Things 1992) is egy szakállas férfi, Alasdair Grey írta. Csak arra gyanakodhatunk, hogy vannak olyan férfiak, akik cseppet sem félnek attól, ha a nők szabadok és önállóak, műveltek, és gondolkoznak, ismerik saját magukat és felelősen döntenek. Ezek a férfiak nem rettegnek attól sem, hogy ez esetben a nők lemennek a térképről, és őket messze elkerülik, sőt ezek a férfiak azt gondolják, szükség van arra, hogy egy nő felnőhessen. ( És itt most eszünkbe juthat Ibsen Nórája is, aki ugyanazért indult el a babaházból, ami miatt Bella.)
Bella nevelőapja házában megismerkedik a neki való komoly fiatalemberrel, aki őt mélyen szereti ( Rami Yousszef), de azt mondja, hogy előbb megszökik egy kéjsóvár ügyvéddel ( Mark Ruffalo), mert meg akarja ismerni magát és a világot.
Lathimos áltörténelmi sci-fijében a szereplők a párbeszédekben a rejtett motivációikat mondják el a legteljesebb nyíltsággal, azokat a vágyakat és célokat közlik, amikről sosem beszélünk, de amiket ha ismernénk, és figyelembe vennénk, sokkal jobb döntéseket tudnánk hozni.
Ezek a mondatok hol lesújtóan, hol felszabadítóan hatnak, máskor meg nagyon viccesek.
Bella (Emma Stone) , Godwin (Willem Dafoe) és McCandles (Rami Youssef)
Fotó: Fórum Hungary
Bella kijelentése is ilyen, és döbbenetes, de a jóra való vőlegényjelölt ezt tulajdonképp el is fogadja tőle.
Követjük Duncant és Bellát lisszaboni útjukon, és eszünkbe jut, hogy miért is kívánhatták egykor a férfiak, hogy a nők ne olyanok legyenek, mint a régimódi családanyák és a kényszerházasságokba belenyomorodott asszonyok, hanem gyermekiek, egyszerűek, főként pedig szexuálisan nyitottak.
És tessék, Duncan a filmben a szemünk láttára meg is kapja mindazt, amire korábban több generáció férfijai vágytak, de a boldogság nem tart örökké, mert Bella még nem tud mindent magáról, és a szabadságról sem. Bella olvas, Bella kérdez, érez, tapasztal, cselekszik, neki nem Duncan ágya és asztala a végállomás.
Lathimos filmje valójában férfi és nő újkori és legújabbkori történetéről szól. A kényszerházasságokba, a valósághiányba, a zárt hierarchikus társadalomba belegárgyult párok után jön a fordulat: tiszta lappal indul a nő, a nulláról építi fel, mit jelent nőnek, és főleg szabad, értelmes, gondolkodó nőnek lenni. Ha a férfi azt hitte, az új kezdet új kihasználhatóságot jelent, nagyobbat nem is tévedhetett volna.
De a hozományvadászok, lepedőakrobaták, versengők, birtoklók és mindenféle hervasztó praxist követők mellett ott van az érzékeny, árnyalt gondolkodásra, belátásra és fejlődésre képes férfi is, aki eddig talán nem is mindig tartozott a nyertesek közé.
Lathimos valami olyan szögből néz több évszázad férfi-nő ügyeire, ahonnan természetes, hogy az emberek megengedik maguknak is, egymásnak is az életörömöt, a létezést, azt, amilyenek vagyunk, és hogy szabadságra, boldogságra vágyunk, de sosem felejti el, hogy ezeken a vágyakon ironizájon.
Objektum doboz
A Szegény Párák című film esélyes a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb látvány, a legjobb jelmez, a legjobb haj és smink, legjobb operatőr, a legjobb vágás, a legjobb eredeti zene és persze a legjobb női főszereplő díjára (Emma Stone) valamit a legjobb férfi mellékszereplő díjára (Mark Ruffalo).
Emma Stone szerepe bravúros: játszik benne csecsemőagyú nőt, akinek az értelme csekély, miként az egyensúlyérzéke is, két-három éves agyú nőt, aki gusztustalankodik az étellel, rohangál, kiabál, mint a gyerekek, rosszul ragozza a szavakat, folyton olyanokat mond, amiket nem kéne. Később felfedezi a testét, és az is elég zavarba ejtő, majd sokat meztelenkedik, és erről is nagyon különleges képsorok készülnek, de okosnak, intellektuálisnak is kell lennie… szóval nagyon-nagyon sokat kellett ebbe a főszerepbe beletennie, de a filmben többször látjuk, ha jól figyelünk, hogy befelé mosolyog, élvezi az egészet, úgy ahogy van.
Mark Ruffalo Duncan szerepében a ravasz és élvhajhász férfit alakítja, aki eddig csak kihasználta a nőket, de Bellát szereti, vagy azt hiszi, hogy szereti. Még soha nem láttunk a vásznon egy férfit ilyen kendőzetlenül szenvedni a rögeszméje, vagyis egy nő miatt. Ruffalo szenvedélyes alakítása mellett, a különleges jelenetekben, például, amikor egy lépcsőfordulóban elesik, vagy egy verekedés közben, amikor ellenfelén átesik, a mozgása is nagyon érdekesen fejezi ki a figura rejtett képességeit.
Willem Dafoe új arcát is láthatjuk a filmben, ahogy szerettei körében, a jól végzett munka után, egy életút végén lazul éppen, akárha egy családi videót látnánk róluk.
Szegény párák (2023) – Poor Things
amerikai-ír-angol filmdráma
Rendezte: Yorgos Lathimos
10/10
