A rejtélyes átjárót kereső
John Cabot (olaszul Giovanni Caboto) genovai születésű felfedező a titokzatos északnyugati átjárót megtalálva kívánt eljutni a mesés Ázsiába. Kalandor vállalkozását végül bristoli kereskedők, valamint egy firenzei bankház finanszírozta új kereskedelmi lehetőségek reményében. Az első tényleges expedíciója során, 1497–98-ban angol zászló alatt északnyugatnak indulva a Matthew fedélzetén hajózva első európaiként fedezte és térképezte fel Labradort és Új-Fundlandot.
A források szerint 1498 májusában már öt hajóval futott ki Bristol kikötőjéből, egy spanyol követi jelentésből azonban tudjuk, hogy ezek közül egyet Írország partjainál egy hatalmas vihar megállásra kényszerített. A négy, kereskedelmi portékákkal megrakott hajó azonban továbbhaladt.
1499-től semmilyen hír nem érkezett a vakmerő vállalkozásról, a négy hajó nyomtalanul eltűnt. A legvalószínűbb, hogy a tengerészek odavesztek a tengeren, ám van olyan adat, amely azt feltételezi, hogy voltak, akik túlélték a küldetést: állítólag az egyik hajón szolgáló londoni lakos, Lancelot Thirkill 1501-ben már ismét az angol fővárosban élt. A szóbeszéd szerint a többi matróz a Cabotékkal utazó Giovanni Antonio de Carbonariis fráter vezetésével megalapította Észak-Amerika első keresztény települését.
Habár Cabot valószínűleg nem találta meg a sokak által keresett átjárót, felfedezéseivel nagy szolgálatot tett az angol koronának: jogalapot adott arra, hogy Anglia később birtokba vegye Kanadát.
Jégtábla a ködben
A norvég Roald Amundsen volt az első felfedező, aki végighaladt a már John Cabot által is keresett északnyugati átjárón (1903–1906), majd az angol Robert Scott kapitánnyal folytatott drámai vetélkedés során 1911 decemberében – 34 nappal megelőzve vetélytársát – elsőként jutott el a Déli-sarkra.
1928. június 18-án a norvég kutató, valamint honfitársa, Leif Dietrichson és velük együtt négy francia eltűnt a Barents-tenger térségében, amikor a Latham 47 típusú gépükön megpróbáltak segítséget nyújtani Umberto Nobilének. Az olasz tábornok sarkkutató ugyanis egy újabb expedícióról visszatérőben társaival az Italia nevű léghajóval május 24-én a Spitzbergáknál egy jégtáblán rekedt. A segítségükre siető Amundsen és társai eltűnésének körülményei máig ismeretlenek.
Sem a hidroplánjukra, sem az utasok maradványaira nem akadtak rá azóta sem.
Szökés az Alcatrazból
Az Egyesült Államok legbiztonságosabbnak tartott szövetségi fogva tartó intézete a 20. század leghírhedtebb bűnözőit látta vendégül 1934 és 1963 között. Az Alcatraz egyik legnagyobb előnye, hogy az erős áramlatokkal és cápákkal teli San Francisco-öböl közepén lévő sziklás szigeten áll, ahonnan a fáma szerint lehetetlen volt megszökni.
John Anglin testvérével, Clarence-szel és Frank Morrisszal több korábbi szökés után kerültek a börtönszigetre. Számukra nem az volt a kérdés, megkíséreljék-e a szökést onnan is, hanem az, hogy mikor és hogyan. A trükkös triónak végül 1962. június 11-ének éjjelén a fél éven át, kanalak segítségével kifúrt alagúton sikerült kijutnia a cellából. Az őrök megtévesztésére papírmasé „babafejeket” fektettek az ágyukba; annyira törődtek a részletekkel, hogy a bábuk haját a borbélyüzletből csent, valódi hajfürtökből készítették.
Egy használaton kívüli folyosón keresztül jutottak az épület tetejére, ahonnan a konyha egyik csöve segítségével leereszkedtek a földre, sikeresen kikerülték az éjjeli őrjáratokat (amelyekbe a legtöbb szabadulni kívánó rab belefutott), majd átmásztak a kerítésen. A sziget északkeleti pontján eresztették vízre mintegy félszáz esőkabátból eszkábált, egy pumpává átalakított hangszer segítségével felfújt tutajukat – és örökre eltűntek. Talán megmenekültek, és még ma is álnéven élnek valahol, vagy belefulladtak a tengerbe, esetleg kisodródtak a nyílt óceánra, és cápaeledel lett belőlük.
Valahol egy szovjet börtönben
„Nem tudom, vendég vagyok-e, vagy fogoly” – mondta munkatársainak a Debrecenbe induló Raoul Wallenberg, akit Magyarországon utoljára egy szovjet tiszt és két katona társaságában láttak 1945. január 17-én. A dúsgazdag svéd családból származó építész kereskedelmi kapcsolatai révén jutott el a német megszállás alatt álló Magyarországra, ahol 1944 májusában megkezdődött a gettókba zárt zsidók deportálása.
A svéd nagykövetség ideiglenes útlevelek kibocsátásával igyekezett védelem alá helyezni az üldözötteket, a mentőtevékenység irányítását Wallenberg vállalta magára. A diplomataként Budapestre érkező Wallenberg kiterjedt diplomáciai tárgyalásokba kezdett, és növelte a svéd zászló által védett házak számát. A követség védleveleivel számos emberéletet sikerült megmentenie.
A szovjet csapatok 1945 januárjában szabadították fel a budapesti gettót, a diplomata 17-én hagyta el Budapestet, további sorsa, halálának helye és időpontja máig bizonytalan. Az már néhány év óta ismert, hogy sofőrjével, Langfelder Vilmossal együtt letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták. Így biztosan téves az az információ, amelyet a rádió tett közzé 1945. március 8-án, miszerint Debrecenbe tartó útján a diplomatát és sofőrjét meggyilkolták a nyilasok. A szovjet kormány 1947-ben úgy nyilatkozott, hogy „Wallenberg nincs a Szovjetunió területén”. 1957-ben a szovjet külügyminiszter már azt a hivatalos tájékoztatást adta, hogy Wallenberg 1947. július 17-én halt meg a moszkvai Ljubjanka börtönben, szívroham következtében.
Öngyilkosság vagy a németek műve?
Antoine de Saint-Exupéry (1900–1944) nevét szinte mindenki ismeri, és általában az irodalommal szoktuk összekapcsolni. Pedig a híres franciának a regényírásnál volt egy sokkal meghatározóbb szenvedélye: a repülés.
Pilótaként a fél életét a levegőben töltötte: dolgozott Párizsban, a spanyol gyarmatokon, a Szaharában és Argentínában is.
Már messze kiöregedett abból a korból, hogy vadászrepülőként ülhessen, amikor ismét a pilótaszékbe ült, a második világháború éveiben. Utolsó bevetésére 1944. július 31-e reggelén szállt fel Lockheed P–38-as típusú gépével Korzikáról, ahonnan már többé nem tért vissza. Feladata az volt, hogy egy franciaországi hadművelet előtt felmérje a német állásokat. Halálának körülményeit a mai napig legendák övezik. Toulon közelében láttak egy gépet a tengerbe csapódni, és egy azonosítatlan holttest is előkerült, a 2000-ben megtalált roncson azonban nem volt golyó ütötte nyom, így a szívproblémák miatti rosszullét mellett néhány kutató még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy a labilis idegrendszerű pilóta szándékosan irányította repülőjét a tengerbe.
Diesel titka
Az öngyulladó belsőégésű motor feltalálója, Rudolf Diesel 1913. szeptember 29-én a Dresden nevű gőzös fedélzetén utazott Antwerpenből Angliába, hogy meglátogasson egy londoni céget, valamint egy ipswichi gyárat. A francia születésű német mérnök a kedélyes hangulatban elfogyasztott vacsora után este 10 órakor vonult vissza aludni. Ezt követően többé nem látták, reggel a kabinja üres volt, az ágyában láthatólag senki sem aludt. A hajó nélküle futott be a harwichi kikötőbe.
Tíz nappal később egy holland hajó legénysége egy férfi holttestét halászta ki az Északi-tengerből a norvég partok közelében. A bomlás már igencsak előrehaladott állapotban volt, így miután elvették személyes tárgyait – tengerész szokás szerint – visszadobták az elhunytat a sós vízbe.
Olyan híresztelések is szárnyra kaptak, hogy az értékes szabadalmaival egyre inkább Angliát támogató mérnököt – az első világháború gazdasági és katonai előkészületei során – a német titkosszolgálat tette el láb alól. Minden bizonnyal Diesel halála örök rejtély marad.
Amikor a saját krimidben találod magad
Agatha Christie 1926. december 3-án este kocsiba ült, és elhajtott stylesi otthonából, miután szóváltásba keveredett hűtlen férjével. Autóját később üresen találták a Guildfordhoz közeli Newlands Cornernél, az írónőnek pedig sehol sem lelték nyomát. Az eset a következő két hét során hatalmas publicitást kapott Angliában, hiszen az eltűnés körülményei pont olyanok voltak, mintha az írónő egyik regénye elevenedett volna meg. Az amatőr detektívek hamarosan a legkülönfélébb elméletekkel rukkoltak elő: egyesek szerint Agatha egy közeli forrásba ölte magát, míg mások szerint az eltűnést férje, Archie Christie rendezte meg, aki valójában megölette feleségét.
A rendőrségre erős kormányzati nyomás nehezedett, hogy találják meg az írónőt. Mivel a Scotland Yard teljesen tanácstalan volt, az ügy megoldásába a bűn szakavatott ismerőit, Christie híres kollégáit is bevonták. Sherlock Holmes szülőatyja, Sir Arthur Conan Doyle az ügyet természetfelettinek titulálta, és egy médiumhoz fordult, míg Dorothy L. Sayers az eltűnés helyszínén vizsgálódott, amelyet később aztán egyik regényében fel is használt.
Az írónőre tizenegy nappal később egy harrogate-i fürdő szállodájában ismertek rá, ahová férje szeretőjének vezetéknevén, Teresa Neele-ként jelentkezett be. A rögtön odasiető férjét nem ismerte fel, saját magáról sem tudta, kicsoda. Ezen fordulatot is többféleképp magyarázták. Egyesek szerint Christie autóbalesetet szenvedett, és ezért nem emlékezett semmire. Mások úgy vélték, az írónő az egészet tudatosan tervelte ki, és játszotta el, míg az orvosok szerint az írónő egy fugaállapotnak is nevezett, pszichogén amnéziába esett, amelyet valamilyen trauma vagy komoly depresszió okozhatott. Eszerint a krimi koronázatlan királynője a tizenegy nap alatt olyan transzszerű állapotban volt, amikor nem tudott magáról. A titokzatos eset részleteire azóta sem derült fény.
